–

TG és UF képviseletében M. Kráľ advokát,

–

az Úrad špeciálnej prokuratúry Generálnej prokuratúry Slovenskej republiky képviseletében J. Palkovič, meghatalmazotti minőségben,

–

a szlovák kormány képviseletében B. Ricziová és M. Kianička, meghatalmazotti minőségben,

–

a cseh kormány képviseletében M. Smolek, J. Pavliš és J. Vláčil, meghatalmazotti minőségben,

–

a román kormány képviseletében E. Gane, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében J. Baquero Cruz, A. Bouchagiar és Tokár A., meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 325. cikknek, az Európai Unió Alapjogi Chartája 17. és 47. cikkének, a strukturális alapokra vonatkozó általános rendelkezések megállapításáról szóló, 1999. június 21‑i 1260/1999/EK tanácsi rendelet (HL 1999. L 161., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 14. fejezet, 1. kötet, 31. o.) 38. cikke (1) bekezdésének a strukturális politikák finanszírozása keretében történt szabálytalanságokról és tévesen kifizetett összegek behajtásáról, valamint egy információs rendszer e téren történő létrehozásáról szóló, 1994. júliusi 11‑i 1681/94/EK bizottsági rendelettel (HL 1994. L 178., 43. o., magyar nyelvű különkiadás 14. fejezet, 1. kötet, 23. o.) összefüggésben értelmezett h) pontjának, a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló, 2012. október 25‑i 2012/29/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvnek (HL 2012. L 315., 57. o.), az Európai Közösséget létrehozó szerződés 92. és 93. cikkének a horizontális állami támogatások bizonyos fajtáira történő alkalmazásáról szóló, 1998. május 7‑i 994/98/EK tanácsi rendeletnek (HL 1998. L 142., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 312. o.) az EK‑Szerződés 87. és 88. cikkének a csekély összegű (de minimis) támogatásokra való alkalmazásáról szóló, 2001. január 12‑i 69/2001/EK bizottsági rendelet (HL 2001. L 10., 30. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 138. o.) 2. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett 2. cikkének, az Európai Unióról szóló szerződés K.3. cikke alapján, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló, Brüsszelben 1995. július 26‑án aláírt egyezménynek (HL 1995. C 316., 49. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 8. kötet, 57. o.; a továbbiakban: PIF‑egyezmény) és az Unió pénzügyi érdekeit érintő csalás ellen büntetőjogi eszközökkel folytatott küzdelemről szóló, 2017. július 5‑i (EU) 2017/1371 európai parlamenti és tanácsi irányelvnek (HL 2017. L 198., 29. o.) az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a TG és UF (a továbbiakban: vádlottak) ellen a részben az európai uniós költségvetésből finanszírozott támogatásokat érintő csalásnak minősíthető cselekmények miatt indított büntetőeljárás keretében terjesztették elő.

3

A 1260/1999 rendelet 38. cikke (1) bekezdésének h) pontja értelmében:

„A Bizottságnak az Európai Közösségek [helyesen: Európai Unió] főköltségvetése [helyesen: általános költségvetése] végrehajtásáért való felelőssége sérelme nélkül, elsődlegesen a tagállamok vállalnak felelősséget a támogatások pénzügyi ellenőrzéséért. E célból többek között a következő intézkedéseket hozzák:

[…]

4

A 2012/29 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Ezen irányelv célja, hogy a bűncselekmények áldozatai megfelelő tájékoztatásban, támogatásban és védelemben részesüljenek, valamint képesek legyenek részt venni a büntetőeljárásban.

[…]”

5

Ezen irányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

6

A 994/98 rendelet „De minimis támogatás” című 2. cikke az (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„A Bizottság az e rendelet 8. cikkében meghatározott eljárással összhangban elfogadott rendelet értelmében úgy dönthet, hogy a közös piac fejlődésére és működésére való tekintettel bizonyos támogatások nem felelnek a meg a 92. cikk (1) bekezdésében foglalt valamennyi feltételnek, és ezért mentesülnek a 93. cikk (3) bekezdésében előírt bejelentési eljárás alól, feltéve, hogy az ugyanazon vállalkozásnak meghatározott időn belül nyújtott támogatás nem haladja meg a meghatározott összeget.”

7

A 69/2001 rendelet 2. cikkének (2) bekezdése a következőképpen rendelkezett:

„Bármely hároméves időszakban bármely vállalkozás részére […] folyósított de minimis támogatás összege nem haladhatja meg a 100000 eurót. E küszöbérték a támogatás formájától és a kitűzött céltól függetlenül alkalmazandó.”

8

A zákon č. 301/2005 Z. z., Trestný poriadok (301/2005. sz. törvény a büntetőeljárási törvénykönyvről) alapügy tényállására alkalmazandó változatának (a továbbiakban: büntetőeljárási törvénykönyv) 46. §‑a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Károsult az a személy, akinek testi épségét a bűncselekmény sértette, vagy akit a bűncselekmény miatt vagyoni, nem vagyoni vagy egyéb kár ért, illetve akinek a törvény által védett egyéb jogait vagy szabadságait a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. Az e törvényben meghatározott esetekben a károsult jogosult arra, hogy kifejezze hozzájárulását a büntetőeljárás megindításához, kártérítést követeljen, a nyomozati cselekményekre vagy azok kiegészítésére irányuló javaslatot tegyen, bizonyítékot nyújtson be, betekintsen az iratanyagba és azt áttanulmányozza, részt vegyen a fő tárgyaláson és a fellebbezés vagy a bűnösség beismeréséről szóló egyezség tárgyában tartott nyilvános tárgyaláson, észrevételt tegyen a benyújtott bizonyítékra, felszólaljon, és az e törvényben meghatározott mértékben jogorvoslattal éljen. A károsult jogosult arra, hogy a büntetőeljárás bármely szakaszában tájékoztatást kapjon a büntetőeljárás állásáról. Ezeket az információkat a büntetőeljárásban eljáró hatóság vagy az eljáró bíróság szolgáltatja; az ehhez szükséges kapcsolattartási adatokat a károsult számára meg kell adni. A büntetőeljárás állásáról nem adnak tájékoztatást, ha ez veszélyeztetheti a büntetőeljárás célját.

[…]

(3)   A károsult – aki jogszabály alapján követelheti a bűncselekménnyel neki okozott kár megtérítését a vádlottól – azt is indítványozhatja, hogy a bíróság a bűnösséget megállapító ítéletben kötelezze a vádlottat a károk megtérítésére; a károsultnak a kérelmet legkésőbb a nyomozás vagy az egyszerűsített nyomozás befejezése előtt kell előterjesztenie. A kérelemből egyértelműen ki kell tűnnie, hogy a károsult milyen indokokból és milyen mértékben kívánja gyakorolni a kártérítéshez való jogot.

[…]”

9

E törvénykönyv 287. §‑ának (1) bekezdése előírja:

„Ha a bíróság megállapítja a vádlott bűnösségét azon bűncselekményben, amellyel másoknak a 46. § (1) bekezdésében megjelölt kárt okozott, az ítéletében főszabály szerint kötelezi a vádlottat a károsult kárainak megtérítésére, amennyiben a károsult a jogát szabályszerűen és kellő időben gyakorolta. A bíróság minden esetben kötelezi a vádlottat a meg nem fizetett kárnak vagy a kár meg nem fizetett részének megtérítésére, ha annak összege szerepel a vádlott bűnösségét megállapító ítélet rendelkező részében megjelölt cselekmény leírásában, vagy ha a kártérítés valamely külön törvény szerinti, szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekményből eredő nem vagyoni kár megtérítését képezi, a kár még meg nem fizetett részének mértékében.”

10

Az említett törvénykönyv 288. §‑a (1) bekezdésének a szövege a következő:

„Ha a bizonyítékok alapján nincs jogalapja a kártérítési kötelezettség megállapításának, vagy ha a kártérítési kötelezettségről való határozathozatal érdekében a büntetőeljáráshoz szükséges mértéket meghaladó és az eljárást elnyújtó további bizonyítékokat kellene beszerezni, a bíróság a károsultat a polgári bírósághoz vagy adott esetben a hatáskörrel rendelkező más hatósághoz irányítja.

[…]”

11

A zákon č. 300/2005 Z. z., Trestný zákon (a büntető törvénykönyvről szóló 300/2005. sz. törvény) alapügyre alkalmazandó változatának „Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése” című 261. §‑a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Aki hamisított, valótlan adatot tartalmazó vagy hiányos dokumentumot használ vagy ilyen dokumentumot terjeszt elő, illetve nem közöl kötelező adatokat, vagy aki az Európai Közösségek általános költségvetéséből vagy az Európai Közösségek által vagy annak nevében kezelt költségvetésből származó pénzeszközöket az eredetileg meghatározottól eltérő célra használja fel, és ezáltal lehetővé teszi az e költségvetésből származó pénzeszközök jogellenes felhasználását vagy birtoklását, hat hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2)   A bűncselekmény elkövetője egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt

(3)   A bűncselekmény elkövetője három évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ha az (1) bekezdés szerinti bűncselekmény elkövetésével különösen nagy vagyoni kárt okoz.

(4)   A bűncselekmény elkövetője hét évtől tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt

12

A zákon č. 523/2004 Z. z. o rozpočtových pravidlách verejnej správy (a közigazgatás költségvetési szabályairól szóló 523/2004. sz. törvény) 31. §‑a értelmében a pénzügyi fegyelmet megsértő jogi vagy természetes személy az e jogsértésnek megfelelő összegben köteles visszafizetni a pénzeszközöket azon költségvetésbe, amelyből azokat a rendelkezésére bocsátották vagy amelyből azokat megszerezte, és ezzel egyidejűleg köteles bírságot fizetni.

13

A zákon č. 40/1964 Zb., Občiansky zákonník v relevantnom znení (a polgári törvénykönyvről szóló 40/1964. sz. törvény) 420. §‑ának (1) bekezdése előírja:

„Aki a jogszabályi kötelezettségeinek megsértésével kárt okoz, e kárért felelősséggel tartozik.”

14

Az alapügy két természetes személy vádlott ellen olyan cselekmények miatt folytatott büntetőeljárásra vonatkozik, amelyek a részben az uniós költségvetésből finanszírozott támogatásokat érintő csalásnak minősülhetnek. Az alapeljárás tárgyát képező bűncselekményt az Ústredie práce sociálnych vecí a rodiny (központi munkaügyi, szociális és családügyi hivatal, Szlovákia) által 2005‑ben, illetve 2006‑ban a munkahelyek mikrovállalkozóknál történő létrehozásának, valamint fogyatékossággal élő személyek részére munkahelyek védett műhelyekben és védett munkavégzési helyeken történő létrehozásának támogatása iránti kérelmek benyújtására kiírt két pályázati eljárás keretében követték el. Az első pályázati eljárás egyszeri kifizetés formájában megvalósuló támogatásra, míg a második az igazolt költségek megtérítése formájában megvalósuló támogatásra vonatkozott. Ez utóbbi támogatást 75%‑ban az Európai Szociális Alap finanszírozta.

15

2005 májusa és 2006 márciusa között a vádlottak 19 gazdasági társaságot alapítottak, amelyekben tagokként és ügyvezetőkként jártak el. E társaságok közül kilenc nem részesült támogatásban. A többi tíz társaság javára ezzel szemben összesen 750613,79 euró összegű támogatást állapítottak meg, amelyből ténylegesen 654588,34 eurót fizettek ki, ebből 279272,18 eurót az uniós költségvetésből.

16

A szóban forgó támogatások folyósítását követően a vádlottak egy harmadik személyre ruházták át az érintett társaságokban fennálló részesedésüket, majd az említett társaságok valamennyi tevékenységüket megszüntették. A büntetőeljárás vádlottakkal szembeni megindításának időpontjában a társasági vagyon már nem volt fellelhető ugyanezen – a cégnyilvántartásból hivatalból törölt – társaságok helyiségeiben.

17

A szóban forgó támogatások folyósításának időszakában az érintett gazdasági társaságok összesen 107, fogyatékossággal élő személyt foglalkoztattak, akikkel szemben megfelelően eleget tettek a bér‑ és társadalombiztosításijárulék‑fizetési kötelezettségeiknek. E munkavállalók munkavégzési tevékenysége azonban nem függött össze a támogatási kérelmekben bemutatott célkitűzésekkel. Egy szakértői jelentés szerint látszólagos munkavégzésről volt szó.

18

A vádlottak az érintett társaságokat központilag irányították e társaságok egyikéből, amelynek a székhelye a vádlottak állandó lakóhelyével megegyező kassai (Szlovákia) címen volt. A vádlottak az egyes társaságok cégvezetőjévé a munkavállalók egyikét jelölték ki.

19

A kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy a vádirat kizárólag azokra a társaságokra (összesen tíz társaságra) vonatkozik, amelyek számára a támogatást ténylegesen megállapították és folyósították is.

20

A vádlottak – mint e társaságok tagjai és ügyvezetői – ellen büntetőeljárás indult az Úrad špeciálnej prokuratúry Generálnej prokuratúry Slovenskej republiky (a Szlovák Köztársaság legfőbb ügyészsége mellett működő szakosított ügyészi hivatal, a továbbiakban: szakosított ügyészi hivatal) által felhozott vád alapján. Az úrady práce, sociálnych vecí a rodiny (a központi munkaügyi, szociális és családügyi hivatal kirendeltségei) – amelyek az alapeljárásban károsultként vesznek részt – a nyomozás során a ténylegesen folyósított támogatás összegének megfelelő kártérítést követeltek a vádlottaktól.

21

A kérdést előterjesztő bíróság mindazonáltal úgy véli, hogy a Najvyšší súd Slovenskej republiky (a Szlovák Köztársaság legfelsőbb bírósága) ítélkezési gyakorlatára tekintettel a büntetőeljárási törvénykönyv 46. §‑a nem teszi lehetővé az előterjesztő bíróság számára az állami szervek kártérítéshez való jogával kapcsolatos kérdések büntetőeljárás keretében való elbírálását. 2017. november 29‑én a Najvyšší súd Slovenskej republiky (a Szlovák Köztársaság legfelsőbb bírósága) büntetőtanácsa ugyanis kibocsátott egy véleményt, amelyben megállapította, hogy: „[a]z állam egyes adótípusokkal kapcsolatos rendelkezésekből eredő vagyoni jogai – amelyekről […] elsődlegesen az illetékes közigazgatási hatóság határoz az adójogi törvénykönyvben meghatározott eljárás szerint –, köztük a hozzáadottérték‑adó vagy a jövedéki adó visszatérítése iránt valamely adóalany által jogosulatlanul előterjesztett kérelemből eredő vagyoni jogok szintén közigazgatási jellegűek, és az azok tárgyában hozott határozatokat közigazgatási bíróság vizsgálja felül[;] e vagyoni jogok alapján a büntetőeljárási törvénykönyv 46. §‑ának (3) bekezdésével összhangban nem érvényesíthető kártérítés a büntetőeljárás keretében […]. Ily módon kizárt az egyes szervek (közigazgatási hatóságok és bíróságok) hatásköreinek egybeesése, vagyis ütközése, konkrétan az azonos jogra vonatkozó határozatok megkettőződése.” A Najvyšší súd Slovenskej republiky (a Szlovák Köztársaság legfelsőbb bírósága) emellett kifejtette, hogy e jogi megfontolások értelemszerűen alkalmazandók „minden más olyan vagyoni jogra is, amely – figyelembe véve az anyagi jogi alapjukat (vagyis az e jogokra alkalmazandó jogszabályi rendelkezést) – nem képez valamely kár vagy nem vagyoni kár megtérítéséhez való jogot”.

22

A Najvyšší súd Slovenskej republiky (a Szlovák Köztársaság legfelsőbb bírósága) a későbbiekben az Unió pénzügyi érdekeinek megsértésével és a támogatási csalással kapcsolatos bűncselekményekre vonatkozó büntetőeljárásokban is alkalmazta ezt az ítélkezési gyakorlatot. A kérdést előterjesztő bíróság tehát feltételezi, hogy az alapügyben hozott ítélete elleni fellebbezés esetén szintén ezt a gyakorlatot követné az előbb említett bíróság.

23

A kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy ezen ítélkezési gyakorlat alapügyben történő alkalmazása azzal a hatással járhat, hogy megakadályozza az államot a csalások által okozott károk megtérítéséhez való jogának érvényesítésében. A Najvyšší súd Slovenskej republiky (a Szlovák Köztársaság legfelsőbb bírósága) ítélkezési gyakorlatában hivatkozott közigazgatási eljárás ugyanis kizárólag a szóban forgó támogatás kedvezményezettjével szemben indítható. Márpedig az alapügyben olyan gazdasági társaságokról van szó, amelyek már nem rendelkeznek semmilyen vagyonnal, sőt, amelyeket töröltek a cégnyilvántartásból. Az ilyen eljárás tehát nem tenné lehetővé a jogalap nélkül kifizetett támogatások visszafizettetését. Ezzel szemben a természetes személyek – a jelen esetben e gazdasági társaságok tagjai és ügyvezetői – ellen indított büntetőeljárás keretében benyújtott kártérítési kérelem az állam által követelt kártérítés megfizetéséhez vezethet.

24

E kérdésen felül a kérdést előterjesztő bíróság felveti azt a kérdést, hogy a hozzájárulások formájában nyújtott de minimis támogatásokat az egyes társaságok esetében egyenként, vagy pedig összességükben kell‑e értékelni, tekintettel a társaságok központosított irányítására. Végül a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a jelen ügyben a jogosulatlanul igénybe vett támogatás teljes összegét kárnak kell‑e tekinteni, vagy pedig ezen összegből le kell vonni azokat a költségeket, amelyek ugyan teljesen jogszerűen merültek fel, de azokra kizárólag a csalárd magatartás leplezése, a csalárd magatartás feltárásának késleltetése és az odaítélt teljes összeg megszerzése érdekében volt szükség.

25

E körülmények között határozott úgy a Špecializovaný trestný súd (szakosított büntetőbíróság, Szlovákia), hogy – mivel megítélése szerint az alapügyben az uniós jog értelmezésére van szükség – az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

26

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amelynek révén az előbbi az uniós jog értelmezéséhez megadja azokat a támpontokat, amelyek szükségesek az utóbbi által eldöntendő jogvita megoldásához (lásd különösen: 2012. november 27‑iPringle ítélet, C‑370/12, EU:C:2012:756, 83. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

27

A Bíróság és a nemzeti bíróságok között az EUMSZ 267. cikk alapján létrehozott együttműködés keretében kizárólag az alapügyben eljáró és a meghozandó bírósági határozatért felelős nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje mind az előzetes döntéshozatalra utaló határozatnak az ítélete meghozatala tekintetében fennálló szükségességét, mind a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját. Következésképpen, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2018. július 25‑iAY (Mandat d’arrêt – Témoin) ítélet, C‑268/17, EU:C:2018:602, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

Ebből következik, hogy a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem Bíróság általi elutasítása csak abban az esetben lehetséges, amennyiben nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdéseket hatékonyan megválaszolja (2018. július 25‑iAY (Mandat d’arrêt – Témoin) ítélet, C‑268/17, EU:C:2018:602, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

29

Így, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szolgál a Bíróság előtti eljárás alapjául, elengedhetetlen, hogy a nemzeti bíróság e határozatban kifejtse az alapeljárás ténybeli és jogszabályi hátterét, továbbá minimális magyarázatot adjon az értelmezni kért uniós rendelkezések kiválasztásának okaira, valamint az e rendelkezések és az elé terjesztett ügyben alkalmazandó nemzeti szabályozás közötti kapcsolatra (lásd ebben az értelemben különösen: 1993. január 26‑iTelemarsicabruzzo és társai ítélet, C‑320/90–C‑322/90, EU:C:1993:26, 6. pont; 2017. március 9‑iMilkova ítélet, C‑406/15, EU:C:2017:198, 73. pont).

30

Ezek az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tartalmára vonatkozó együttes követelmények kifejezetten szerepelnek a Bíróság eljárási szabályzata 94. cikkében, és tükröződnek különösen az Európai Unió Bírósága által a nemzeti bíróságok számára az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek előterjesztésére vonatkozóan megfogalmazott ajánlásokban is (HL 2018. C 257., 1. o.). Ezen ajánlások 15. pontjának harmadik francia bekezdése rámutat arra, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek tartalmaznia kell „azon okok ismertetés[ét], amelyek miatt a kérdést előterjesztő bíróságban kérdés merült fel egyes uniós jogi rendelkezések értelmezésére vagy érvényességére vonatkozóan, valamint az[t] a kapcsolat[ot], amelyet e bíróság e rendelkezések és az alapjogvitában alkalmazandó nemzeti jog között felállít”.

31

A Bíróságnak ezen elvek fényében kell megvizsgálnia a harmadik és a negyedik kérdés elfogadhatóságát.

32

Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy miként kell értelmezni a 994/98 rendeletnek a 69/2001 rendelet 2. cikke (2) bekezdésével összefüggésben olvasott 2. cikkében szereplő „ugyanazon vállalkozás” fogalmát annak vizsgálatakor, hogy az alapeljárásban fennáll‑e az állami támogatásokra alkalmazandó jog esetleges megkerülése.

33

A szlovák kormány szerint a harmadik kérdés elfogadhatatlan, mivel nyilvánvalóan nem függ össze az alapeljárás tárgyával. A szakosított ügyészi hivatal állítása szerint e kérdés azért elfogadhatatlan, mert hipotetikus és megalapozatlan.

34

A jelen ügyben az alapeljárás célja a bűncselekmények miatt eljárás alá vont személyek esetleges büntetőjogi felelősségével és adott esetben e személyek azon kötelezettségével kapcsolatos határozathozatal, hogy a felelősségük megállapítása esetén megtérítsék az államnak okozott kárt.

35

Mindazonáltal az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem fejti ki azokat az okokat, amelyek miatt a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita megoldásához szükség van a 994/98 rendeletnek a 69/2001 rendelet 2. cikke (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett 2. cikkében szereplő „ugyanazon vállalkozás” fogalmának értelmezésére.

36

Következésképpen a harmadik kérdés elfogadhatatlan.

37

Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a PIF‑egyezmény és a 2017/1371 irányelv értelmében vett „kár” fogalmának magában kell‑e foglalnia a ténylegesen felmerült és megfelelően igazolt költségeket és a pénzügyi hozzájárulás felhasználását is, amennyiben megállapítást nyer, hogy azokra a csalárd magatartás leplezése, a csalárd magatartás feltárásának késleltetése és a szóban forgó állami támogatás teljes összegének megszerzése érdekében volt szükség.

38

A szlovák kormány állítása szerint ez a kérdés elfogadhatatlan, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem tartalmazza azokat a ténybeli és jogi elemeket, amelyek alapján a Bíróság e kérdésre hasznos választ adhatna.

39

A szakosított ügyészi hivatal és a Bizottság egyaránt azt hangsúlyozza – anélkül, hogy kifejezetten elfogadhatatlansági kifogást emelnének –, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat a PIF‑egyezmény vagy a 2017/1371 irányelv egyetlen konkrét rendelkezésére sem hivatkozik.

40

E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem jelöli meg pontosan az alapeljárásra alkalmazandó nemzeti rendelkezéseket, és a kérdést előterjesztő bíróság által értelmezni kért uniós jogi rendelkezések kiválasztásának okairól, és arról sem ad útmutatást, hogy a negyedik kérdésre adott válasz mennyiben befolyásolná e jogvita kimenetelét.

41

A kérdést előterjesztő bíróság tehát – mivel lényegében azt kéri a Bíróságtól, hogy határozza meg a „kár” fogalmát az e kifejezést nem tartalmazó PIF‑egyezmény vagy a 2017/1371 irányelv fényében, amely utóbbi irányelv a szóban forgó tényállás megvalósulását követő hatálybalépése miatt nem alkalmazandó az alapeljárásra, anélkül azonban, hogy hivatkozna bármely nemzeti jogi rendelkezésre vagy kifejtené, hogy milyen módon kívánja felhasználni e választ – nem adta meg a Bíróság számára az ahhoz szükséges ténybeli és jogi elemeket, hogy a Bíróság hasznost választ adhasson a feltett kérdésekre.

42

Következésképpen a negyedik kérdés elfogadhatatlan.

43

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2012/29 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy ezen irányelv a jogi személyekre és az államra is alkalmazandó, amennyiben a nemzeti jog a büntetőeljárás keretében elismeri számukra a „károsult” jogállást.

44

E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a 2012/29 irányelv célja – az 1. cikke (1) bekezdésének megfelelően –, hogy bizonyos biztosítékokat nyújtson a bűncselekmények áldozatai számára. Az ezen irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében szereplő fogalommeghatározás szerint az említett 1. cikk értelmében vett „áldozat” az olyan természetes személy, aki közvetlenül bűncselekmény következtében sérelmet szenvedett – ideértve a fizikai, szellemi vagy érzelmi sérülést, vagy gazdasági hátrányt, valamint a közvetlenül bűncselekmény következtében életét vesztett személy családtagjai, akik e személy elhalálozása folytán sérelmet szenvedtek.

45

E megfogalmazás nyilvánvalóan nem teszi lehetővé a jogi személyek ezen irányelv hatálya alá vonását.

46

Következésképpen az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2012/29 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ezen irányelv a jogi személyekre és az államra sem alkalmazandó, még akkor sem, ha a nemzeti jog a büntetőeljárás keretében elismeri számukra a „károsult” jogállást.

47

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 325. cikket úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétesek a nemzeti ítélkezési gyakorlat által értelmezett olyan nemzeti jogi rendelkezések, amelyek értelmében az állam a büntetőeljárás keretében nem követelheti az eljárás alá vont személynek az uniós költségvetésből származó pénzeszközök jogellenes felhasználását eredményező csalárd magatartásával az államnak okozott kár megtérítését, és amelyek értelmében az állam ezen eljárás keretében nem rendelkezik semmilyen más olyan keresetindítási lehetőséggel, amelynek révén érvényesíthetné az eljárás alá vont személlyel szembeni jogát.

48

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 325. cikk (1) és (2) bekezdése kötelezi a tagállamokat, hogy elrettentő hatású és hatékony intézkedésekkel küzdjenek az Unió pénzügyi érdekeit sértő jogellenes tevékenységek ellen, különösen pedig előírja velük szemben, hogy az Unió pénzügyi érdekeit sértő csalás leküzdése érdekében ugyanazokat az intézkedéseket tegyék meg, mint amelyeket a saját pénzügyi érdekeiket sértő csalás leküzdésére tesznek (2013. február 26‑iÅkerberg Fransson ítélet, C‑617/10, EU:C:2013:105, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49

E tekintetben a Bíróság már kimondta, hogy a tagállamok szabadon választhatják meg az alkalmazandó szankciókat, amelyek ölthetik közigazgatási szankciók, büntetőjogi szankciók formáját, vagy lehetnek a kettő kombinációi, azzal, hogy a büntetőjogi szankciók ugyanakkor elengedhetetlenek lehetnek a súlyos csalás eseteiben (lásd ebben az értelemben: 2015. szeptember 8‑iTaricco és társai ítélet, C‑105/14, EU:C:2015:555, 39. pont).

50

A tagállamokat tehát pontosan meghatározott eredménykötelezettség terheli, amely semmilyen feltételtől nem teszi függővé az EUMSZ 325. cikk (1) és (2) bekezdésében foglalt szabály alkalmazását. E rendelkezések ezért az uniós jog elsőbbségének elve alapján a tagállamok belső jogával fennálló kapcsolatuk tekintetében azzal a hatással bírnak, hogy – pusztán hatálybalépésük ténye folytán – a nemzeti jog valamennyi, az uniós joggal ellentétes rendelkezését a jog erejénél fogva alkalmazhatatlanná teszik (lásd ebben az értelemben: 2015. szeptember 8‑iTaricco és társai ítélet, C‑105/14, EU:C:2015:555, 51. és 52. pont).

51

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság konkrétan arra keresi a választ, hogy összeegyeztethetők‑e az EUMSZ 325. cikkből eredő kötelezettségekkel a nemzeti ítélkezési gyakorlat által értelmezett olyan nemzeti büntetőeljárási szabályok, amelyek az alapügyhöz hasonló ügyben nem teszik lehetővé az állam mint károsult kártérítéshez való jogának büntetőeljárás keretében való elismerését.

52

A kérdést előterjesztő bíróság mindazonáltal rámutat arra, hogy az állam a pénzügyi fegyelemnek a közigazgatás költségvetési szabályairól szóló 523/2004. sz. törvény 31. §‑a szerinti megsértése miatti közigazgatási eljárás megindításával követelheti a jogalap nélkül kifizetett támogatások visszafizetését. Az előterjesztő bíróság kifejti, hogy e rendelkezésnek megfelelően a közpénzeknek a megállapítottól eltérő célokra történő folyósítása vagy felhasználása a pénzügyi fegyelem megsértésének minősül. Ugyanakkor, továbbra is a kérdést előterjesztő bíróság elmondása szerint, a közigazgatási eljárás kizárólag a támogatás formális kedvezményezettjével, vagyis a jelen esetben a jogi személyekkel szemben teszi lehetővé a jogalap nélkül kifizetett pénzügyi hozzájárulás visszafizetésének követelését.

53

Írásbeli észrevételeiben a szlovák kormány egyébiránt arra hivatkozik, hogy a nemzeti jog értelmében az állam rendelkezik a polgári jogi kereset benyújtásának lehetőségével, amely a jogosulatlanul igénybe vett hozzájárulások kedvezményezettjének minősülő jogi személy polgári jogi felelősségének megállapítása érdekében történő fellépés mellett egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy a bűnösséget megállapító ítéletet követően az állam a természetes személy elítélttől jusson hozzá az államot ért kár megtérítéséhez.

54

Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdése értelmében az Unió pénzügyi érdekeit sértő jogellenes tevékenységek elleni küzdelem érdekében a tagállamoknak elrettentő hatású, hathatós, és azon intézkedésekkel egyenértékű intézkedéseket kell elfogadniuk, mint amelyeket nemzeti szinten tesznek az érintett tagállam érdekeit sértő csalás leküzdésére.

55

Amint azt a Bizottság hangsúlyozta, a tagállamoknak többek között olyan hatékony intézkedéseket kell hozniuk, amelyek lehetővé teszik a részben az uniós költségvetésből finanszírozott támogatás kedvezményezettje számára jogalap nélkül kifizetett összegek visszafizettetését. Ezzel szemben az EUMSZ 325. cikk az intézkedések hatékonyságára vonatkozó követelményen kívül semmilyen más megkötést nem tartalmaz a tagállamokkal szemben az ezen eredmény elérését biztosító eljárást illetően, így a tagállamok e tekintetben – az egyenértékűség elvének tiszteletben tartása mellett – bizonyos mozgástérrel rendelkeznek.

56

E tekintetben előzetesen rá kell mutatni arra, hogy a közigazgatási jog, a polgári jog, illetve a büntetőjog egymástól elkülönült, különböző célokat szolgáló és sajátos jogorvoslati lehetőségeinek egymás melletti fennállása önmagában nem veszélyeztetheti az Unió pénzügyi érdekeit érintő csalás elleni küzdelem hatékonyságát, amennyiben a nemzeti szabályozás egésze lehetővé teszi az uniós költségvetésből jogalap nélkül kifizetett hozzájárulások visszafizettetését.

57

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság konkrétabban a hatékonyság EUMSZ 325. cikkben előírt kötelezettségének tiszteletben tartásával kapcsolatos kérdést vet fel abban az esetben, amikor a büntetőeljárás keretében nem ismerik el az állam mint károsult kártérítéshez való jogát, és a közigazgatási eljárás kizárólag az e hozzájárulás kedvezményezettjének minősülő jogi személlyel szemben teszi lehetővé a jogalap nélkül kifizetett pénzügyi hozzájárulás visszafizetésének követelését.

58

E tekintetben egyrészt rá kell mutatni arra, hogy amint az a jelen ítélet 56. pontjából következik, az, hogy a büntetőeljárás keretében nem ismerik el az állam mint károsult kártérítéshez való jogát, önmagában nem lehet ellentétes az EUMSZ 325. cikkből eredő kötelezettségekkel.

59

Ugyanis, jóllehet a büntetőjogi szankciók elengedhetetlenek lehetnek ahhoz, hogy a súlyos csalás bizonyos eseteivel szemben az államok hatékony és visszatartó erejű intézkedésekkel vegyék fel a küzdelmet (2015. szeptember 8‑iTaricco és társai ítélet, C‑105/14, EU:C:2015:555, 39. pont; 2017. december 5‑iM. A. S. és M. B. ítélet, C‑42/17, EU:C:2017:936, 34. pont), az ilyen szankciókra a nemzeti jog visszatartó erejének biztosításához van szükség, és e szankcióknak nem céljuk a jogalap nélkül kifizetett összeg visszafizettetésének lehetővé tétele.

60

Másrészt a jelen ítélet 56. pontjából az következik, hogy az érintett tagállam jogrendjében rendelkezésre álló, az Unió pénzügyi érdekeinek megsértésével okozott kár megtérítését biztosító hatékony lehetőség fennállása, függetlenül attól, hogy e lehetőség gyakorlására büntetőeljárás, közigazgatási eljárás vagy polgári eljárás keretében kerül‑e sor, elegendő a hatékonyság EUMSZ 325. cikkben támasztott követelményének teljesítéséhez, amennyiben e lehetőség révén sor kerülhet a jogosulatlanul igénybe vett hozzájárulások visszafizettetésére, a büntetőjogi szankciók útján pedig felvehető a küzdelem a súlyos csalások eseteivel szemben.

61

A jelen ügyben ez az eset áll fenn, amennyiben az államnak az alkalmazandó nemzeti jog szerint lehetősége van arra, hogy egyrészt közigazgatási eljárást indítson, amelyben a kedvezményezett jogi személytől követelheti a jogalap nélkül kifizetett hozzájárulások visszafizetését, másrészt pedig polgári eljárást indítson, amely nem csupán a jogosulatlanul igénybe vett hozzájárulások kedvezményezettjének minősülő jogi személy polgári jogi felelősségének megállapítására irányul, hanem egyúttal arra is, hogy a bűnösséget megállapító ítéletet követően a természetes személy elítélttel szemben érvényesítsék az elszenvedett károk megtérítését, amely lehetőségek fennállásának vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

62

Következésképpen a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 325. cikket úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétesek a nemzeti ítélkezési gyakorlat által értelmezett olyan nemzeti jogi rendelkezések, amelyek értelmében az állam a büntetőeljárás keretében nem követelheti az eljárás alá vont személynek az uniós költségvetésből származó pénzeszközök jogellenes felhasználását eredményező csalárd magatartásával az államnak okozott kár megtérítését, és amelyek értelmében az állam ezen eljárás keretében nem rendelkezik semmilyen más olyan keresetindítási lehetőséggel, amelynek révén érvényesíthetné az eljárás alá vont személlyel szembeni jogát, amennyiben a nemzeti szabályozás az uniós költségvetésből jogosulatlanul igénybe vett hozzájárulások visszafizettetését lehetővé tévő hatékony eljárásokat biztosít, amely eljárások fennállásának vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

63

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott: