—

az „Indėlių ir investicijų draudimas” VI képviseletében A. Mažintienė, segítői: V. Drizga és A. Šekštelo advokatai,

—

V. Guliavičius képviseletében G. Subačiūtė és A. Milinis advokatai,

—

a felszámolás alatt álló bankas „Snoras” AB képviseletében K. Švirinas és I. Dargužas advokatai,

—

a litván kormány képviseletében V. Kazlauskaitė‑Švenčionienė és D. Kriaučiūnas, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében K.‑P. Wojcik és A. Steiblytė, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2009. március 11‑i 2009/14/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL L 68., 3. o.) módosított, a betétbiztosítási rendszerekről szóló, 1994. május 30‑i 94/19/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 135., 5. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 2. kötet, 252. o.; a továbbiakban: 94/19 irányelv) 1. cikke 1. pontjának, 3. cikke (1) bekezdésének, és 7. cikke (1) és (2) bekezdésének, valamint a befektetőkártalanítási rendszerekről szóló, 1997. március 3‑i 97/9/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 84., 22. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 2. kötet, 311. o.) 2. cikke (2) és (3) bekezdésének és 4. cikke (1) és (2) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az „Indėlių ir investicijų draudimas” VI (a továbbiakban: IID) és V.V. Nemaniūnas által egy letéti jegy megvásárlására irányuló szerződés és számos kötvényjegyzési szerződés érvényessége tárgyában indított eljárásokban terjesztették elő.

3

A bankok és más pénzügyi intézmények éves beszámolójáról és konszolidált éves beszámolójáról szóló, 1986. december 8‑i 86/635/EGK tanácsi irányelv (HL L 372., 1. o.) 20. cikkének (1) bekezdése az okiratba foglalt kötelezettségekre vonatkozó 3. tétellel kapcsolatban a következőképpen rendelkezik:

„Ez a tétel tartalmazza egyrészt az olyan hitelviszonyt megtestesítő értékpapírokat és adósságokat, amelyekről átruházható okiratokat bocsátottak ki [helyesen: a kötvényeket és a hitelviszonyt megtestesítő átruházható okiratokat], elsősorban letéti jegyeket, pénztárjegyeket (»bons de caisse«), másrészt a saját váltók és kötelezvények kapcsán felmerülő kötelezettségeket.”

4

A 94/19 irányelv tizenhatodik és tizennyolcadik preambulumbekezdése kimondja:

„[…] egyrészt az ezen irányelvben előírt minimális biztosítási szint nem hagyhatja védelem nélkül a betétek túlságosan nagy arányát a fogyasztók védelme és a pénzügyi rendszer stabilitása érdekében; […]

[...]

[…] egy tagállamnak képesnek kell lennie bizonyos konkrétan meghatározott betét vagy betétes kategóriák kizárására a betétbiztosítási rendszerek által nyújtott garanciák köréből, amennyiben a tagállam szerint azok nem szorulnak különleges védelemre”.

5

Az említett irányelv 1. cikke 1. pontjának szövege a következő:

„Az irányelv alkalmazásában:

[...]”

6

Ugyanezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Valamennyi tagállam biztosítja, hogy területén egy vagy több betétbiztosítási rendszert vezessek be és ismerjenek el hivatalosan. A második albekezdésben és a (4) bekezdésben foglalt körülmények kivételével valamely tagállamban a 77/780/EGK irányelv 3. cikke szerint engedéllyel rendelkező hitelintézet kizárólag akkor gyűjthet betétet, ha egy ilyen rendszer tagja.

[...]”

7

A 94/19 irányelv 7. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok garantálják, hogy az egyes betétesek összevont betéteit legalább 50000 EUR összegig biztosítják arra az esetre, ha a betétek befagytak.

[...]

(2)   A tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy bizonyos betéteseket vagy betéteket a biztosításból kizárnak, vagy alacsonyabb szintű biztosításban részesítenek. A kizárásokat az I. melléklet tartalmazza.”

8

Az említett irányelvnek „A 7. cikk (2) bekezdésében említett kizárások jegyzéke” elnevezésű I. melléklete a 12. pontjában a következőket mondja ki:

„Az intézmény által kibocsátott hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok és a saját váltókból és kötelezvényekből származó tartozások [helyesen: kötelezettségek].”

9

A 97/9 irányelv (9) preambulumbekezdése előírja:

„mivel a befektetési vállalkozás meghatározása magában foglalja a befektetési szolgáltatások nyújtására felhatalmazott hitelintézeteket; mivel e hitelintézeteknek ügyleteik fedezetéül csatlakozniuk kell valamely befektetőkártalanításra létesített rendszerhez; mivel ugyanakkor nem kell, hogy a hitelintézet két különböző rendszernek is tagja legyen, amennyiben egyetlen rendszer is megfelel ennek az irányelvnek és a […] 94/19/EK […] irányelvnek; mivel a hitelintézetként működő befektetési vállalkozások esetében azonban esetleg nehéz megkülönböztetni a 94/19/EK irányelvben meghatározott betétet a befektetési ügyletekkel kapcsolatban birtokolt pénzösszegektől; mivel a tagállamoknak lehetőséget kell adni, hogy ilyen igények esetében maguk határozzák meg, hogy melyik irányelvet alkalmazzák”.

10

A 97/9 irányelv 1. cikkének 3. pontja úgy rendelkezik, hogy ezen irányelv alkalmazásában az „eszközök” az értékpapír‑befektetési szolgáltatásokról szóló, 1993. május 10‑i 93/22/EGK tanácsi irányelv (HL L 141., 27. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 2. kötet, 43. o.) mellékletének B. szakaszában felsorolt eszközök.

11

A 97/9 irányelv 1. cikkének 4. pontja szerint a befektető „minden személy, aki pénzt vagy eszközöket bízott a befektetési vállalkozásra, befektetési ügylettel kapcsolatban”.

12

Az említett irányelv 2. cikkének (2) és (3) bekezdése így rendelkezik:

„(2)   A rendszer a 4. cikknek megfelelően biztosítást nyújt a befektetőnek, amennyiben:

attól függően, hogy melyik következik be hamarabb.

Biztosítást nyújtanak azokra a kártalanítási igényekre, amelyek abból keletkeznek, hogy a vállalkozás az alkalmazandó jogi és szerződéses feltételeknek megfelelően nem képes:

(3)   A 2. cikkben említett bármely igényt, melyet olyan hitelintézettel szemben támasztottak, amely az adott tagállamban mind az ezen irányelv, mind a 94/19/EK irányelv hatálya alá tartozik, a tagállam az általa megfelelőnek ítélt ezen irányelvek valamelyike által előírt rendszer szerint kezeli. Egyetlen igény sem jogosult egynél többszöri kártalanításra az irányelvek szerint.”

13

A 97/9 irányelv 4. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok gondoskodnak arról, hogy a rendszer befektetőnként legalább 20000 [euró] biztosítást nyújtson a 2. cikk (2) bekezdésében említett kártalanítási igények kielégítésére.

Azok a tagállamok, amelyek esetében ezen irányelv elfogadásának idején ez a biztosítás kevesebb, mint 20000 [euró], 1999. december 31‑ig fenntarthatják az alacsonyabb összeget, feltéve hogy az nem kisebb, mint 15000 [euró]. Ez a választás azon tagállamokat is megilleti, amelyekre az 94/19/EK irányelv 7. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében említett átmeneti rendelkezések vonatkoznak.

(2)   A tagállamok úgy is rendelkezhetnek, hogy egyes befektetőket kizárnak a biztosítási rendszerből, vagy részükre alacsonyabb biztosítást nyújtanak. Az ilyen kizárási esetek felsorolását az I. melléklet tartalmazza.”

14

A pénzügyi eszközök piacairól, a 85/611/EGK és a 93/6/EGK tanácsi irányelv, és a 2000/12/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 93/22/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 21‑i 2004/39/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 145., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 7. kötet, 263. o.) I. mellékletének C. szakasza felsorolja az ezen irányelv alá tartozó pénzügyi eszközöket. E szakasz 2. pontja a pénzügyi eszközök fogalmába foglalja a pénzpiaci eszközöket.

15

A 2004/39 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének 19. pontja a pénzpiaci eszközöket a következőképpen határozza meg:

„»pénzpiaci eszközök«: az eszközök olyan osztályai, amelyekkel rendszerint a pénzpiacon kereskednek, például államkötvények, letéti jegyek, kereskedelmi papírok, a fizetőeszközök kivételével”.

16

A 94/19 és 97/9 irányelvet a Litván Köztársaság jogába átültető, a betétek és a kötelezettségek befektetőkre tekintettel való biztosításáról szóló, 2002. június 20‑i IX‑975. sz. törvény (Žin., 2002., 65–2635. sz.; a továbbiakban: betétbiztosítási törvény) 2. cikkének (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„»betétes« az a természetes vagy jogi személy, aki vagy amely betéttel rendelkezik valamely bankban, bank fióktelepében vagy szövetkezeti bankban, azon személyek kivételével, akiknek betétei a jelen törvény értelmében nem képezhetik biztosítás tárgyát. […]”

17

A betétbiztosítási törvény 3. cikkének (1), (2) és (4) bekezdése kimondja:

„(1)   A betétbiztosítás tárgyát a betétesek litasban vagy devizában: az Amerikai Egyesült Államok dollárjában, euróban és az Európai Unió tagállamainak, valamint az Európai Gazdasági Közösség tagállamainak a nemzeti valutájában (a továbbiakban: devizában) elhelyezett betétei képezik. […]

(2)   A kötelezettségek befektetőkre tekintettel való biztosításának tárgyát az értékpapíroknak (függetlenül azon devizától, amelyben kibocsátották őket) vagy a litasban vagy devizában lévő pénzeszközöknek a befektetők részére történő kifizetésére vonatkozó kötelezettségek képezik.

[...]

(4)   A biztosításnak nem képezhetik tárgyát a maga a biztosított által kibocsátott, hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok (letéti jegyek), az említett biztosított által elfogadott váltókból és kötelezvényekből eredő kötelezettségek, valamint a jelzálogkötvényekről és a jelzáloghitelről szóló litván törvény […] alapján kibocsátott jelzálogkötvények.”

18

A betétbiztosításról szóló törvény 9. cikkének (1) bekezdése a következőképpen szól:

„A betétesnek a biztosítási esemény bekövetkezésének napján keletkezik joga a biztosítási szolgáltatásra. A befektetőnek kizárólag akkor keletkezik joga a biztosítási szolgáltatásra a biztosítási esemény bekövetkezésének napján, ha a biztosított a befektető értékpapírjait és/vagy pénzeszközeit ez utóbbi hozzájárulása nélkül átruházta vagy felhasználta. Kötelezettségek címén a befektetőknek járó biztosítási szolgáltatás kiszámítása során e kötelezettségek a befektetőnek csak azon értékpapírjait és pénzeszközeit foglalják magukban, amelyeket a biztosított nem tud a befektetőnek visszaadni.”

19

2011. január 17‑én V. Guliavičius a bankas „Snoras” AB‑vel (a továbbiakban: Snoras) inflációval indexált letéti jegy megvásárlására irányuló szerződést kötött.

20

2011. március 9‑én, július 14‑én, szeptember 26‑án és október 6‑án V. V. Nemaniūnas kötvényjegyzési szerződéseket kötött a Snorasszal.

21

A litván kormány a 2011. november 16‑i határozatával felfüggesztette a Snoras tevékenységét. 2011. november 24‑én a Litván Központi Bank bírósághoz fordult a Snorasszal szembeni csődeljárás megindítása céljából.

22

V. Guliavičius és V. V. Nemaniūnas pert indítottak a Snorasszal kötött szerződések lényegében amiatt fennálló semmisségének a megállapítása iránt, hogy e bank megtévesztő és nem kimerítő információkat nyújtott számukra egyrészt a biztosításnak a megvásárolt eszközökre történő alkalmazására, másrészt pedig a Snoras pénzügyi helyzetére vonatkozóan.

23

2013. május 6‑i végzésével a Vilniaus apygardos teismas elutasította V. Guliavičius keresetét. 2013. július 29‑i végzésével a Lietuvos apeliacinis teismas helyt adott V. Guliavičius fellebbezésének, hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság végzését, és semmissé nyilvánította az érintett által kötött, letéti jegy megvásárlására irányuló szerződést.

24

Az IID egy, az állam tulajdonában lévő korlátolt felelősségű társaság, amelynek a feladata a betéteknek és befektetéseknek a pénzügyi intézmények fizetésképtelensége esetén a befektetők tekintetében való védelme. A kérdést előterjesztő bírósághoz a V. Guliavičius által indított eljárásban benyújtott, felülvizsgálat iránti kérelmével e vállalkozás a Lietuvos apeliacinis teismas 2013. július 29‑i végzésének a hatályon kívül helyezését kéri.

25

2012. december 7‑i végzésével a Vilniaus apygardos teismas elutasította V. V. Nemaniūnas keresetét. Az ez utóbbi által benyújtott fellebbezés keretében a Lietuvos apeliacinis teismas helybenhagyta az elsőfokú bíróság végzését. A kérdést előterjesztő bírósághoz benyújtott, felülvizsgálat iránti kérelmével V. V. Nemaniūnas a fellebbviteli bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezését kéri.

26

A Lietuvos Aukščiausiasis Teismas azon a véleményen van, hogy az előtte folyamatban lévő jogvitákat a V. Guliavičius és V. V. Nemaniūnas mint betétesek vagy befektetők jogi védelmére vonatkozó uniós szabályozásra tekintettel kell eldönteni.

27

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság először a V. Guliavičius által vásárolt letéti jegyre vonatkozó védelemre kérdez rá. Egyrészt ugyanis megjegyzi, hogy a Litván Köztársaság a betétbiztosítási törvény 3. cikkének (4) bekezdésével azt választotta, hogy a 94/19 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében és annak I. mellékletének 12. pontjában szereplő kivételt alkalmazza, kizárva így az ezen irányelvben előírt biztosításból az olyan értékpapírokat, mint az alapügyben szóban forgó letéti jegy. Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság felteszi azt a kérdést, hogy az ilyen kizárás alkalmazható‑e kizárólag a valamely hitelintézet által kibocsátott, hitelviszonyt megtestesítő olyan értékpapírokra, amelyek valójában a 97/9 és 2004/39 irányelv értelmében vett pénzügyi eszköz alapvető jellemzőivel rendelkeznek.

28

Másodszor a Lietuvos Aukščiausiasis Teismas a szóban forgó irányelvek helyes átültetésére kérdez rá. Ugyanis lényegében megjegyzi, hogy a 97/9 irányelv (9) preambulumbekezdésében és 2. cikkének (3) bekezdésében a 94/19 irányelvre való hivatkozások szerint az uniós jogalkotó olyan rendszert állított fel, amelyben az olyan eszközök tulajdonosait, mint az alapeljárások tárgyát képező letéti jegyek és kötelezettségek, szükségszerűen védelemben kell részesíteni e két irányelv valamelyike által. Ezzel szemben a litván jog a betétbiztosítási törvény 3. cikkének (4) bekezdésében csupán a hitelviszonyt megtestesítő valamennyi értékpapírnak, beleértve következésképpen a letéti jegyeket és a kötvényeket, a biztosítási rendszerből általános jelleggel történő kizárását állapítja meg anélkül, hogy alternatív védelmi módokat írna elő. Márpedig az ilyen általánosított kizárás védelem nélkül hagyja az olyan értékpapírok tulajdonosait, mint amelyekről az alapügyben szó van.

29

Harmadszor a Lietuvos Aukščiausiasis Teismas kétségét fejezi ki a 97/9 irányelv helyes átültetését illetően annyiban, amennyiben a betétbiztosítási törvény 9. cikkének (1) bekezdése ahhoz, hogy az e rendelkezés által előírt biztosításban részesülni lehessen, ezen irányelvhez képest egy kiegészítő feltételt ír elő, vagyis azt, hogy a befektetőnek kizárólag akkor keletkezik joga a biztosítási szolgáltatásra, ha a befektetési vállalkozás a befektető értékpapírjait és/vagy pénzeszközeit ez utóbbi hozzájárulása nélkül átruházta vagy felhasználta.

30

Ilyen körülmények között a Lietuvos Aukščiausiasis Teismas úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

31

A Bíróság elnöke a Indėlių ir investicijų draudimas kontra Nemaniūnas végzésével (C‑671/13, EU:C:2014:225) elutasította a kérdést előterjesztő bíróság azon kérelmét, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság eljárási szabályzatának 105. cikke alapján gyorsított eljárásban bírálják el.

32

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 94/19 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését és annak I. mellékletének 12. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy a tagállamok, amikor az ezen irányelvben előírt biztosításból kizárják a hitelintézet által kibocsátott letéti jegyeket, e kizárást csak azon jegyekre korlátozhatják, amelyek a 2004/39 irányelv értelmében vett pénzügyi eszköz valamennyi jellemzőjével rendelkeznek.

33

E tekintetben mindjárt az elején meg kell jegyezni, hogy betétbiztosításból való kizárás céljából sem a 94/19 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése, sem annak I. mellékletének 12. pontja nem írja elő, hogy a szóban forgó eszközöknek a 2004/39 irányelv értelmében vett pénzügyi eszköz valamennyi jellemzőjével rendelkezniük kell.

34

A 94/19 irányelv követelményeire tekintettel fontos azonban, hogy azon eszközök, amelyekre a tagállamok által alkalmazott kizárás irányul, a 94/19 irányelv hatálya alá tartozó eszközök között szerepeljenek.

35

A 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontja alapján a „betét” fogalommeghatározása ezen irányelv alkalmazásában magában foglalja egyrészt „a számlán tartott pénzeszközök egyenlegé[t], vagy szokásos banki ügyletből keletkező átmeneti helyzet eredményé[t]”, másrészt pedig magában foglal „bármely olyan követelés[t], amelyet egy hitelintézet által kibocsátott okirat tanúsít”.

36

Így e rendelkezés szövegéből kitűnik, hogy a 94/19 irányelv alkalmazásában a „betét” fogalmát nem a 2004/39 irányelv értelmében vett pénzügyi eszköz jellemzőire történő utalással határozták meg. Hasonlóképpen, az említett rendelkezésből kitűnik, hogy a betét második típusát az jellemzi, hogy azt olyan okirat tanúsítja, amely átruházható, lehetővé téve ezáltal az ahhoz kapcsolódó követeléssel való kereskedést.

37

Ezen utóbbi megállapítást megerősíti a 94/19 irányelvre vonatkozó bizottsági javaslat (1992. június 4‑i COM(1992) 188 végleges, HL C 163., 6. o.) elemzése, amely javaslat az 1. cikkében kifejezetten az „átruházható okiratok által tanúsított követelésekre” utal. E tekintetben meg kell továbbá jegyezni, hogy a 86/635 irányelv 20. cikke, amelyre a 94/19 irányelv javaslata hivatkozik, pontosítja, hogy az okiratba foglalt kötelezettségek a „kötvényeket és a hitelviszonyt megtestesítő átruházható okiratokat, elsősorban letéti jegyeket” jelentik.

38

Ezért a 94/19 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének ezen irányelv I. mellékletének 12. pontjával összefüggésben értelmezett rendelkezéseivel nem ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, mint a betétbiztosítási törvény 3. cikkének (4) bekezdése, amely a betétbiztosításból kizárja „a maga a biztosított által kibocsátott, hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok[at] (letéti jegyek[et])”, feltéve hogy az ilyen értékpapírok átruházhatók.

39

A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a jelen ügyben a V. Guliavičius birtokában lévő letéti jegy ilyen jellemzővel rendelkezik‑e.

40

A fenti megállapításokra tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 94/19 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését és annak I. mellékletének 12. pontját úgy kell értelmezni, hogy a tagállamok az ezen irányelvben előírt biztosításból kizárhatják a hitelintézet által kibocsátott letéti jegyeket, ha azoknak átruházható értékpapír jellegük van, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megállapítania anélkül, hogy meg kellene bizonyosodnia arról, hogy e letéti jegyek a 2004/39 irányelv értelmében vett pénzügyi eszköz valamennyi jellemzőjével rendelkeznek.

41

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 94/19 és 97/9 irányelvet úgy kell‑e értelmezni, hogy nem szükséges, hogy a hitelintézet által kibocsátott, hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok, különösen a letéti jegyek és kötvények az ezen irányelvekben előírt biztosítási rendszerek valamelyike alá tartozzanak.

42

E második kérdés azon a feltevésen alapul, miszerint az alapügyben szóban forgó letéti jegyek a 94/19 irányelvben előírt biztosítási rendszer alóli, a litván jogalkotó által az ezen irányelv I. mellékletének 12. pontja alapján megállapított kizárás alá tartoznak. Ebben az esetben a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy összeegyeztethető‑e az uniós joggal az, hogy az olyan nemzeti jogszabály, amely mint a litván jogszabály, a 94/19 és 97/9 irányelvek együttes átültetését végezte el, általános jelleggel kizárja az ilyen letéti jegyeket az e két irányelvben előírt biztosítási rendszerek mindegyikéből, és ezáltal azok tulajdonosait bármiféle védelem nélkül hagyja.

43

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy figyelembe véve a „betét” és az „eszköz” fogalmának a 94/19, illetve a 97/9 irányelvben szereplő meghatározását, egy hitelviszonyt megtestesítő ugyanazon értékpapír, amint az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, egyszerre tartozhat e fogalmak mindegyike, következésképpen pedig e két irányelv hatálya alá.

44

Mindemellett meg kell jegyezni, hogy az e két irányelvben előírt biztosítási rendszerek, különösen a kizárás feltételeit illetően, különböző feltételeknek felelnek meg. Ugyanis, míg a 94/19 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése és annak I. melléklete vagy a betétesek típusára, vagy a betétek típusára alapított kizárásokat ír elő, a 97/9 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése kizárólag a befektető típusa alapján ír elő kizárásokat.

45

E körülmények között, bár az uniós joggal valóban nem ellentétes az, hogy valamely tagállam a 94/19 és a 97/9 irányelvnek az ugyanazon jogalkotási aktussal történő átültetését választja, az is szükséges – amint azt a 97/9 irányelv (9) peambulumbekezdése hangsúlyozza –, hogy az ezen aktussal bevezetett rendszer megfeleljen a két irányelv követelményeinek.

46

Következésképpen, amennyiben a nemzeti jogalkotó – mint az alapügyekben – az 94/19 irányelv I. melléklete 12. pontjában említett azon lehetőséggel élt, hogy a szóban forgó követeléstípust kizárja az ezen irányelvben előírt biztosítási rendszer hatálya alól, annak a körülménynek, hogy e jogalkotó az említett irányelvet és a 97/9 irányelvet ugyanazon jogalkotási aktusban ültette át, nem lehet az a következménye, hogy ez a típusú követelés a 97/9 irányelv 4. cikkének (2) bekezdésében említett feltételeken kívül ki legyen zárva az ez utóbbi irányelvben előírt védelmi rendszerből is.

47

A fentiekre tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 94/19 és a 97/9 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy amennyiben valamely hitelintézettel szembeni követelések egyszerre tartozhatnak a 94/19 irányelv értelmében vett „betét” és a 97/9 irányelv értelmében vett „eszköz” fogalmába, azonban a nemzeti jogalkotó az 94/19 irányelv I. mellékletének 12. pontjában említett azon lehetőséggel élt, hogy e követeléseket kizárja az ezen utóbbi irányelvben előírt védelmi rendszerből, az ilyen kizárásnak nem lehet az a következménye, hogy az említett követelések a 97/9 irányelv 4. cikkének (2) bekezdésében említett feltételeken kívül ki legyenek zárva az ez utóbbi irányelvben előírt védelmi rendszerből is.

48

Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 97/9 irányelv 2. cikkének (2) bekezdését és 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, mint amelyről az alapügyben szó van, amely szerint az ezen irányelvben előírt kártalanítási rendszerben való részvétel csak akkor lehetséges, ha az érintett hitelintézet a szóban forgó eszközöket vagy értékpapírokat a befektető hozzájárulása nélkül ruházta át vagy használta fel.

49

A betétbiztosítási törvény 9. cikkének (1) bekezdésében megállapított feltétellel kapcsolatban a 97/9 irányelv elemzéséből kitűnik, hogy ahhoz, hogy az ebben előírt biztosításból részesüljenek, a befektetők követeléseinek meg kell felelniük az ezen irányelv 2. cikkének (2) bekezdésében megállapított feltételeknek. Ezenkívül az említett irányelv I. mellékletében szerepel azon befektetők jegyzéke, akik ugyanezen irányelv 4. cikkének (2) bekezdése alapján kizárhatók a rendszer alól, vagy gyengébb védelemben részesíthetők.

50

Márpedig az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy valamely hitelintézet által kibocsátott kötvények tulajdonosai csak akkor részesülhetnek a 97/9 irányelvben előírt biztosításból, ha a betétbiztosítási törvény 9. cikkének (1) bekezdésében előírt hozzájárulás hiányának a feltétele teljesül.

51

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a 97/9 irányelv egyáltalán nem követel meg ilyen feltételt ahhoz, hogy a befektetők részesülhessenek az irányelvben előírt védelmi rendszerből. Egyébiránt az ilyen eszközök olyan tulajdonos befektetőit, mint V. V. Nemaniūnas az alapügyek egyikében, nem említik azok között, akik a 97/9 irányelv I. melléklete alapján e rendszerből kizárhatók.

52

A fentiekre tekintettel a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 97/9 irányelv 2. cikkének (2) bekezdését és 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, mint amelyről az alapügyben szó van, amely szerint az ezen irányelvben előírt kártalanítási rendszerben való részvétel csak akkor lehetséges, ha az érintett hitelintézet a szóban forgó eszközöket vagy értékpapírokat a befektető hozzájárulása nélkül ruházta át vagy használta fel.

53

Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 94/19 és a 97/9 irányelvet úgy kell‑e értelmezni, hogy e bíróság köteles mellőzni olyan nemzeti jogszabály alkalmazását, amely a hitelviszonyt megtestesítő bizonyos értékpapírok tulajdonosait az ezen irányelvek által megállapított biztosítási rendszerekből jogellenesen kizárja, különösen annyiban, amennyiben az említett jogszabály szerint a befektetők kártalanítási rendszerében való részvétel csak akkor lehetséges, ha az érintett hitelintézet a szóban forgó eszközöket vagy értékpapírokat a befektető hozzájárulása nélkül ruházta át vagy használta fel.

54

Mivel – amint a jelen ítélet 40. pontjában szerepel – a 94/19 irányelvben előírt biztosítás kizárását a litván jogalkotó jogszerűen vezette be az átruházható letéti jegyekkel kapcsolatban, a harmadik kérdést úgy kell érteni, hogy az kizárólag a 97/9 irányelvre irányul.

55

Amint a jelen ítélet 52. pontjából kitűnik, a 97/9 irányelv 2. cikkének (2) bekezdésével és 4. cikkének (2) bekezdésével összeegyeztethetetlennek kell tekinteni az olyan nemzeti jogszabályt, mint az alapügyben szóban forgó jogszabály, amely az ezen irányelvben előírt kártalanítási rendszerben való részvétel lehetőségét attól teszi függővé, hogy az érintett hitelintézet a szóban forgó eszközöket vagy értékpapírokat a befektető hozzájárulása nélkül ruházza át vagy használja fel.

56

E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti jog alkalmazása során a nemzeti jog értelmezésére hivatott bíróságnak kötelessége azt a lehető leginkább az irányelv szövegére és céljára tekintettel értelmezni annak érdekében, hogy elérje az irányelv által kívánt eredményt, és ily módon megfeleljen az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdésének (Marleasing‑ítélet, C‑106/89, EU:C:1990:395, 8. pont).

57

Abban az esetben, ha az irányelvvel összhangban lévő ilyen értelmezés nem lehetséges, hangsúlyozni kell, hogy minden esetben, amikor valamely irányelv rendelkezései tartalmukat tekintve feltétlenek és kellően pontosak, azokra a magánszemélyek a nemzeti bíróságok előtt a tagállammal szemben hivatkozhatnak, ha a tagállam elmulasztotta az irányelv határidőn belüli átültetését a nemzeti jogba, vagy azt helytelenül ültette át (Dominguez‑ítélet, C‑282/10, EU:C:2012:33, 33. pont).

58

A jelen ügyben, amint a főtanácsnok az indítványának 86. pontjában megjegyezte, a 97/9 irányelv a védett esetek körülhatárolására vonatkozóan kellően egyértelmű, pontos és feltétel nélküli ahhoz, hogy arra a magánszemélyek közvetlenül hivatkozhassanak.

59

Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy azon szervezetek között, amelyekkel szemben valamely irányelv közvetlen hatályú rendelkezéseire hivatkozni lehet, mindenképpen szerepelnek azok a szervezetek, amelyek jogi formájuktól függetlenül, hatóság döntése alapján és ellenőrzése mellett közszolgáltatást nyújtanak, és amelyeknek evégett a magánszemélyek közötti jogviszonyokra alkalmazandó szabályokból eredőeknél lényegesen több jogosítványuk van. (Dominguez‑ítélet, C‑282/10, EU:C:2012:33, 39. pont). A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az IID, amellyel kapcsolatban nem vitatott, hogy a feladata a betéteknek és a befektetéseknek a pénzügyi intézmények fizetésképtelensége esetén a befektetőkre tekintettel való védelme, megfelel‑e ezen feltételeknek.

60

Ha az IID megfelel e feltételeknek, a nemzeti bíróságnak – mivel a 97/9 irányelv a védett esetek körülhatárolására vonatkozóan teljesíti a közvetlen hatások kiváltásához megkövetelt feltételeket – minden ezzel ellentétes nemzeti rendelkezést figyelmen kívül kell hagynia, következésképpen pedig nem szabad alkalmaznia az eszközök befektető hozzájárulása nélküli felhasználására vonatkozó feltételt az ezen irányelvben előírt védelmi rendszer alá tartozó befektetések keretének a meghatározása során.

61

Ezért a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 97/9 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság, amennyiben azon az állásponton van, hogy az alapügyekben olyan szervezettel szemben hivatkoznak ezen irányelvre, amely teljesíti az ahhoz szükséges feltételeket, hogy vele szemben az említett irányelv rendelkezéseire hivatkozni lehessen, köteles mellőzni azon nemzeti rendelkezés alkalmazását, mint amelyről az alapügyben szó van, amely szerint az ugyanezen irányelvben előírt kártalanítási rendszerben való részvétel csak akkor lehetséges, ha az érintett hitelintézet a szóban forgó eszközöket vagy értékpapírokat a befektető hozzájárulása nélkül ruházta át vagy használta fel.

62

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott: