–

HF képviseletében S. Schomburg és M. Weber Rechtsanwälte,

–

a Generalstaatsanwaltschaft München képviseletében F. Halabi, meghatalmazotti minőségben,

–

a német kormány képviseletében J. Möller, P. Busche, M. Hellmann és U. Kühne, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében L. Baumgart és M. Wasmeier, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2013. június 26‑i 610/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2013. L 182., 1. o.; helyesbítések: HL 2017. L 40., 78. o. és HL 2014. L 225., 91. o.) módosított, a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló, 1990. június 19‑én Schengenben aláírt és 1995. március 26‑án hatályba lépett egyezmény (HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o.; a továbbiakban: SMVE) 54. cikkének és az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 50. cikkének az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az Amerikai Egyesült Államok hatóságai által a HF szerb állampolgár elleni büntetőeljárás lefolytatása céljából a Németországi Szövetségi Köztársaság hatóságaihoz intézett kiadatási kérelem keretében terjesztették elő.

3

Az SMVE‑t a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtása érdekében kötötték meg (HL 2000. L 239., 13. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 3. o.).

4

Az SMVE 20. cikke, amely az egyezmény II. címének „A külföldiek mozgásának feltételei” című 4. fejezetében található, az (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„A vízumkötelezettség hatálya alá nem tartozó külföldiek bármely 180 napos időszakban legfeljebb 90 napig szabadon mozoghatnak a [s]zerződő [f]elek területén, amennyiben megfelelnek az 5. cikk (1) bekezdése a), c), d) és e) pontjában említett beutazási feltételeknek.”

5

Az SMVE 54. cikke, amely a III. címen belül „A kétszeres büntetés tilalma (ne bis in idem) elvének alkalmazása” című 3. fejezetben található, a következőket írja elő:

„Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a [s]zerződő [f]elek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik [s]zerződő [f]él területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti [s]zerződő [f]él jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.”

6

Az SMVE‑t az uniós jogba a schengeni vívmányoknak az Európai Unió keretébe történő beillesztéséről szóló, az Amszterdami Szerződéssel az Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Közösséget létrehozó szerződéshez csatolt jegyzőkönyv (HL 1997. C 340., 93. o.) a mellékletében meghatározottak szerint, „schengeni vívmányok” címen illesztette be.

7

Az említett jegyzőkönyv 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdése értelmében:

„[Az Európai Unió Tanácsa] a szerződések megfelelő rendelkezéseivel összhangban egyhangúlag meghatározza a schengeni vívmányokat alkotó valamennyi rendelkezés vagy határozat jogalapját.”

8

E rendelkezés végrehajtására a Tanács 1999. május 20‑án elfogadta az Európai Közösséget létrehozó szerződés és az Európai Unióról szóló szerződés vonatkozó rendelkezéseinek megfelelően a schengeni vívmányokat alkotó valamennyi rendelkezés, illetve határozat jogalapjának meghatározásáról szóló 1999/436/EK határozatot (HL 1999. L 176., 17. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 1. kötet, 152. oldal). E határozat 2. cikkéből és A. mellékletéből kitűnik, hogy a Tanács az SMVE 54. cikkének jogalapjaként az EU 34. és EU 31. cikket jelölte meg.

9

Az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok közötti, 2003. június 25‑i kiadatási megállapodás (HL 2003. L 181., 27. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 161. o.; a továbbiakban: EU–USA megállapodás) 1. cikke a következőképpen szól:

„A Szerződő Felek vállalják, hogy e megállapodás rendelkezéseinek megfelelően, a jogsértők kiadatásának szabályozására vonatkozó kiadatási viszonyokkal összefüggésben előírják a tagállamok és az Amerikai Egyesült Államok közötti együttműködés fokozását.”

10

Az EU–USA megállapodásnak az „E megállapodás alkalmazási köre a tagállamok kétoldalú kiadatási szerződéseire vonatkozóan” című 3. cikke meghatározza azokat a feltételeket és részletes szabályokat, amelyek szerint az e megállapodás 4–14. cikkében foglalt rendelkezések a tagállamok és az Egyesült Államok közötti kétoldalú kiadatási szerződések rendelkezéseinek helyébe lépnek vagy azokat kiegészítik.

11

Az említett megállapodás „Időbeli hatály” című 16. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   E megállapodást a hatálybalépését megelőzően és azt követően elkövetett bűncselekményekre egyaránt alkalmazni kell.

(2)   E megállapodást a hatálybalépését követően benyújtott kiadatás iránti megkeresésekre kell alkalmazni. […]”

12

Ugyanezen megállapodásnak „Az eltérés tilalma” című 17. cikke a következőket mondja ki:

„(1)   E megállapodás nem érinti a megkeresett állam azon jogát, hogy az e megállapodásban nem szabályozott ügyhöz kapcsolódó olyan elutasítási okokra hivatkozzon, amelyek a tagállam és az Amerikai Egyesült Államok között hatályban lévő kétoldalú kiadatási szerződésnek megfelelően rendelkezésre állnak.

(2)   Amennyiben a megkeresett államot alkotmányos elvei vagy a végső, kötelező bírósági határozatok esetleg megakadályozzák kiadatási kötelezettsége teljesítésében, és ezen ügy megoldását e megállapodás vagy az alkalmazandó kétoldalú szerződés nem írja elő, a megkeresett és a megkereső állam között konzultációkat kell folytatni. [helyesen: Amennyiben a megkeresett államot az alkotmányos elvei vagy végleges, rá nézve kötelező bírósági határozatok akadályoznák kiadatási kötelezettsége teljesítésében, és e tekintetben sem e megállapodás, sem az alkalmazandó kétoldalú szerződés nem nyújt megoldást, a megkeresett és a megkereső állam konzultációt folytat.]”

13

Az Európai Utasinformációs és Engedélyezési Rendszer (ETIAS) létrehozásáról, valamint az 1077/2011/EU rendelet, az 515/2014/EU rendelet, az (EU) 2016/399 rendelet, az (EU) 2016/1624 rendelet és az (EU) 2017/2226 rendelet módosításáról szóló, 2018. szeptember 12‑i (EU) 2018/1240 európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2018. L 236., 1. o.; helyesbítés: HL 2020. L 193., 16. o.) módosított, a személyek határátlépésére irányadó szabályok uniós kódexéről (Schengeni határ‑ellenőrzési kódex) szóló, 2016. március 9‑i (EU) 2016/399 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2016. L 77., 1. o.) (a továbbiakban: Schengeni határellenőrzési kódex) 6. cikke (1) bekezdésének első albekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok területén történő, bármely 180 napos időszakban 90 napot meg nem haladó tervezett tartózkodás esetén, figyelembe véve a megelőző 180 napos időszak minden egyes tartózkodási napját, a harmadik országok állampolgáraira a következő beutazási feltételek vonatkoznak:

[…]”

14

E rendelkezés váltotta fel a személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének (Schengeni határ‑ellenőrzési kódex) létrehozásáról szóló, 2006. március 15‑i 562/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2006. L 105., 1. o.; helyesbítés: HL 2015. L 57., 19. o.) 5. cikkének (1) bekezdését, amely rendelkezés maga az SMVE 5. cikke (1) bekezdésének a helyébe lépett. Az SMVE 20. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az immár a Schengeni határellenőrzési kódex 6. cikkének (1) bekezdésére utal.

15

A 2018/1806 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„Az I. mellékletben felsorolt harmadik országok állampolgárai a tagállamok külső határainak átlépésekor vízumkötelezettség alá esnek.”

16

E rendelet 4. cikke (1) bekezdésének szövege a következő:

„A II. mellékletben felsorolt harmadik országok állampolgárai mentesülnek a 3. cikk (1) bekezdésében rögzített kötelezettség alól a bármely 180 napos időszakban 90 napot meg nem haladó tartózkodások esetében.”

17

Az említett II. melléklet listáján szereplő harmadik országok között szerepel a Szerb Köztársaság is.

18

Az 1978. június 20‑i Auslieferungsvertrag zwischen der Bundesrepublik Deutschland und den Vereinigten Staaten von Amerika (a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok közötti kiadatási szerződés; BGBl. 1980. II, 647. o.; a továbbiakban: Németország–USA kiadatási szerződés) „Kiadatási kötelezettség” című 1. cikke a következőket írja elő az (1) bekezdésében:

„A Szerződő Felek vállalják, hogy e szerződés rendelkezéseinek megfelelően kölcsönösen átadják egymásnak azokat a személyeket, akiket a megkereső állam területén elkövetett bűncselekmény elkövetésével vádolnak, illetve azokat, akikkel szemben büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést kívánnak végrehajtani, és akik a másik Szerződő Fél területén tartózkodnak.”

19

Az 1986. október 21‑i Zusatzvertrag zum Auslieferungsvertrag zwischen der Bundesrepublik Deutschland und den Vereinigten Staaten von Amerika (a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok közötti kiadatási szerződés kiegészítő szerződése; BGBl. 1988. II, 1087. o.) által módosított e szerződés „Kiadatási bűncselekmények” című 2. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   E szerződés értelmében kiadatásra azok a bűncselekmények adhatnak okot, amelyek mindkét Szerződő Fél joga szerint büntetendők. […]

(2)   Kiadatási bűncselekmény miatt a kiadatást

[…]”.

20

Az említett szerződés „Ne bis in idem” című 8. cikkének szövege a következő:

„A kiadatást nem engedélyezik, ha a megkeresett állam illetékes hatóságai a terheltet azon bűncselekmény miatt, amely miatt a kiadatást kérik, már jogerősen felmentették vagy elítélték.”

21

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a Németország–USA kiadatási szerződést a 2006. április 18‑i Zweiter Zusatzvertrag zum Auslieferungsvertrag zwischen der Bundesrepublik Deutschland und den Vereinigten Staaten von Amerika (a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok közötti kiadatási szerződés második kiegészítő szerződése; BGBl. 2007. II, 1634. o.; a továbbiakban: második kiegészítő szerződés) az EU–USA megállapodáshoz igazította.

22

2022. január 20‑án a szerb állampolgárságú HF‑et a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Szervezete (Interpol) által az Amerikai Egyesült Államok hatóságainak kérésére kiadott vörös riasztás alapján Németországban ideiglenes letartóztatásba helyezték, miután az utóbbi hatóságok a 2008 szeptembere és 2013 decembere között elkövetett bűncselekmények miatt lefolytatandó büntetőeljárás céljából HF kiadatását kérték. E vörös riasztást a United States District Court for the District of Columbia (az Amerikai Egyesült Államok columbiai szövetségi kerületi bírósága) által 2018. december 4‑én kibocsátott elfogatóparancs alapján adták ki.

23

HF így 2022. január 20. óta – e kiadatási eljárásra várva – kiadatási letartóztatásban van Németországban.

24

A kiadatási kérelemben szereplő bűncselekményeket az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban szereplő leírás szerint a Title 18, U. S. Code, Section 1962 (d) és 1349 szerinti, bűnözői befolyás alatt álló korrupt szervezetekben való részvételben történő megállapodás, illetve banki csalás és távközlési eszköz felhasználásával elkövetett csalás elkövetésében való megállapodás képezi.

25

A 2022. január 25‑i levelükben az Amerikai Egyesült Államok hatóságai megküldték a német hatóságok részére a 2018. december 4‑i elfogatóparancsot, valamint a United States Court of Appeals for the District of Columbia (az Egyesült Államok columbiai szövetségi fellebbviteli bírósága, Egyesült Államok) vádesküdtszékének ugyanezen a napon kelt vádiratát.

26

HF a letartóztatásakor azt közölte, hogy Szlovéniában rendelkezik lakóhellyel, és egy 2016. július 11‑én kiállított, 2026. július 11‑ig érvényes szerb útlevelet, egy 2017. november 3‑án kiállított és 2019. november 3‑án lejárt szlovén tartózkodási engedélyt, valamint egy koszovói személyi igazolványt mutatott be. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint a szlovén hatóságok 2020‑ban elutasították az e tartózkodási engedély meghosszabbítása iránt HF által benyújtott kérelmet.

27

Az Oberlandesgericht München (müncheni regionális felsőbíróság, Németország), a kérdést előterjesztő bíróság, amely a HF Egyesült Államoknak történő kiadatása iránti kérelem tárgyában eljár, valamint a Generalstaatsanwaltschaft München (müncheni főügyészség, Németország) kérésére a szlovén hatóságok a következő információkat közölték.

28

Először is, HF‑et az Okrožno sodišče v Mariboru (maribori regionális bíróság, Szlovénia) a 2012. július 6‑i, 2012. október 19‑én jogerőre emelkedett ítéletével egy év három hónap szabadságvesztés‑büntetésre ítélte a Kazenski zakonik (szlovén büntetőtörvénykönyv) 221. cikkének az e cikk (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett (4) bekezdése szerinti „információs rendszer elleni támadás” bűncselekménye miatt, amelyet a 2009. december és 2010. június közötti időszakban követett el.

29

Másodszor, ezt a szabadságvesztés‑büntetést 480 óra közérdekű munkára változtatták, amelyet HF 2015. június 25‑ig teljes egészében teljesített.

30

Harmadszor, az Okrožno sodišče v Kopru (koperi regionális bíróság, Szlovénia) a 2020. szeptember 23‑i határozatával elutasította HF‑nek az Amerikai Egyesült Államok részére büntetőeljárás lefolytatása céljából történő kiadatása iránt a szlovén hatóságokhoz intézett kérelmet azzal az indokkal, hogy az e kérelemben szereplő, 2010 júliusa előtt megvalósult tényállásokat az Okrožno sodišče v Mariboru (maribori regionális bíróság) a jelen ítélet 28. pontjában említett ítéletével jogerősen elbírálta. Az említett kiadatási kérelemben ismertetett, 2010 júniusát követően megvalósult egyéb tényállások tekintetében nem áll fenn bűncselekmény gyanúja.

31

Végül negyedszer, az Okrožno sodišče v Kopru (koperi regionális bíróság, Szlovénia) e határozatát a Višje sodišče v Kopru (koperi felsőbíróság, Szlovénia) a 2020. október 8‑i határozatával helybenhagyta, és az jogerőre emelkedett.

32

A kérdést előterjesztő bíróság egyrészt azt állítja, hogy a korábban a szlovén hatóságokhoz intézett kiadatási kérelem és az alapeljárásban szóban forgó kiadatási kérelem ugyanazokra a bűncselekményekre vonatkozik, másrészt pedig hogy az Okrožno sodišče v Mariboru (maribori regionális bíróság, Szlovénia) által a jelen ítélet 28. pontjában említett ítélettel elbírált tényállás azonos az utóbbi kiadatási kérelemben foglalt tényállással, amennyiben abban 2010 júliusa előtt elkövetett bűncselekmények szerepelnek.

33

Így a kérdést előterjesztő bíróság szerint a kiadatási kérelem jogszerűsége, amennyiben az a 2010 júliusa előtti tényekre vonatkozik, attól függ, hogy az SMVE 54. cikkében foglalt, a Charta 50. cikkével összefüggésben értelmezett ne bis in idem elve alkalmazandó‑e az alapeljárásra.

34

Márpedig e bíróság megjegyzi, hogy a 2021. május 12‑iBundesrepublik Deutschland (Az Interpol vörös riasztása) ítélet (C‑505/19, a továbbiakban: Az Interpol vörös riasztása ítélet, EU:C:2021:376) nem teszi lehetővé e kérdés eldöntését, tekintettel az alapeljárás és az említett ítélet alapjául szolgáló ügy közötti különbségekre.

35

E bíróság ugyanis először is megállapítja, hogy HF nem uniós polgár.

36

Másodszor, az alapeljárásban hivatalos kiadatási kérelemről van szó, nem pedig pusztán az Interpol által az esetleges kiadatás céljából való ideiglenes letartóztatás érdekében kiadott vörös riasztásról.

37

Harmadszor, ha a Németországi Szövetségi Köztársaság a Charta 50. cikke értelmében vett ne bis in idem elv betartására vonatkozó kötelezettség alapján megtagadná HF kiadatását, úgy megszegné a Németország–USA kiadatási szerződés 1. cikkének (1) bekezdésében előírt kiadatási kötelezettséget, mivel a HF‑nek felrótt bűncselekmény eleget tenne az e szerződés 2. cikkének (1) és (2) bekezdésében előírt feltételeknek.

38

Az a körülmény, hogy HF‑et az Okrožno sodišče v Mariboru (maribori regionális bíróság) a 2012. július 6‑i ítéletével már jogerősen elítélte az alapeljárásban szóban forgó kiadatási kérelemben szereplő, 2010 júniusa előtt elkövetett bűncselekmények miatt, és hogy az e bíróság által vele szemben kiszabott büntetést már teljes egészében végrehajtották, nem zárja ki HF kiadatását. A Németország–USA kiadatási szerződés 8. cikke ugyanis – amint az e cikk szövegéből egyértelműen kitűnik – a ne bis in idem elve alapján csupán abban az esetben tiltja a megkeresett állam számára a kiadatás engedélyezését, ha a terheltet ezen állam, vagyis a jelen esetben a Németországi Szövetségi Köztársaság illetékes hatóságai már jogerősen elítélték. E cikk nem értelmezhető úgy, hogy az a más tagállamokban hozott büntetőítéletekre is vonatkozik.

39

Ezenfelül a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Egyesült Államok a Németország–USA kiadatási szerződésről folytatott tárgyalások keretében kifejezetten megállapodtak abban, hogy a harmadik államokban hozott határozatok nem akadályozzák a kiadatást.

40

Végezetül a Németország–USA kiadatási szerződés 8. cikkének ezen értelmezése abból is levezethető, hogy a második kiegészítő szerződés, amellyel a Németország–USA kiadatási szerződést az EU–USA megállapodáshoz igazították, nem írt elő különös rendelkezéseket a kétszeres büntetés tilalmának valamennyi tagállamra való kiterjesztésére vonatkozóan.

41

Az előterjesztő bíróságban azonban felmerül a kérdés, hogy a Chartának az SMVE 54. cikkével összefüggésben értelmezett 50. cikke nem követeli‑e meg, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság megtagadja HF kiadatását az Okrožno sodišče v Mariboru (maribori regionális bíróság) által jogerősen elbírált bűncselekmények tekintetében.

42

E tekintetben az előterjesztő bíróság először is azt állítja, hogy az alapeljárásban teljesülnek a Charta 50. cikkében és az SMVE 54. cikkében rögzített ne bis in idem elv alkalmazásának feltételei.

43

Mindenekelőtt ugyanis HF‑et egy tagállami bíróság jogerősen elítélte, és a kiszabott büntetést teljes egészében végrehajtották.

44

Ezt követően a jelen ítélet 42. pontjában említett rendelkezések kedvezményében nem csak és kizárólag az uniós polgárok részesülhetnek.

45

Ezenfelül Az Interpol vörös riasztása ítélet 94. és 95. pontja szerint az Interpol harmadik állam kérésére kiadott vörös riasztásával érintett személy valamely tagállam általi ideiglenes letartóztatása az SMVE 54. cikke értelmében vett „büntetőeljárásnak” minősül. Ezért az alapügyben szereplőhöz hasonló, a kiadatás jogszerűségére vonatkozó határozatot, amely az érintett személynek a megkereső harmadik állam számára büntetőeljárás céljából történő átadásához vezet, szintén büntetőeljárásnak kell tekinteni.

46

Végezetül a tagállamok egyikében letartóztatott harmadik országbeli állampolgár Egyesült Államok részére történő kiadatásának jogszerűségéről való döntés esetében az uniós jognak a Charta 51. cikke értelmében vett végrehajtásáról van szó. Az ilyen határozat ugyanis mindenképpen az EU–USA megállapodásra vonatkozik, amelynek alkalmazása során figyelembe kell venni a Chartában biztosított alapvető jogokat. Ezenkívül a kérdést előterjesztő bíróság szerint HF‑et a letartóztatásának időpontjában az SMVE 20. cikkének a Schengeni határellenőrzési kódex 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének b) pontjával, valamint a 2018/1806 rendelet 4. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdése alapján megillette a szabad mozgáshoz való jog, mivel szerb állampolgárként mentesült a vízumkötelezettség alól. Így az SMVE 20. cikkének alkalmazása során figyelembe kell venni az említett alapvető jogokat.

47

Mindezzel együtt, másodszor, a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy a Chartának az SMVE 54. cikkével összefüggésben értelmezett 50. cikke járhat‑e azzal a következménnyel, hogy egy harmadik országbeli állampolgár nem adható ki az Egyesült Államoknak.

48

E tekintetben előadja, hogy Az Interpol vörös riasztása ítéletben a Bíróság a vörös riasztással érintett személynek, nevezetesen egy német állampolgárnak az EUMSZ 21. cikk értelmében vett szabad mozgáshoz való jogára hivatkozott, mielőtt megállapította volna, hogy e személyt megilleti az SMVE 54. cikkében biztosított ne bis in idem elve az Interpol által kiadott olyan vörös riasztással összefüggésben, amely e személynek egy harmadik állam részére történő esetleges kiadatása céljából való ideiglenes letartóztatására irányul.

49

Márpedig HF szerb állampolgárként nem rendelkezik az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése értelmében vett szabad mozgáshoz való joggal. Ezzel szemben, mivel mentesül a vízumkötelezettség alól, megilleti őt az SMVE 20. cikke szerinti szabad mozgáshoz való jog. Meg kell tehát vizsgálni, hogy az ezen utóbbi rendelkezés értelmében vett szabad mozgáshoz való jog korlátozható‑e az alapeljárásban szereplőkhöz hasonló körülmények között.

50

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság hajlik annak megállapítására, hogy az SMVE 54. cikkének és a Charta 50. cikkének egymással összefüggésben értelmezett rendelkezései nem zárják ki HF Egyesült Államoknak való kiadatását, mivel e bíróság köteles tiszteletben tartani a Németország–USA kiadatási szerződésben előírt kiadatási kötelezettséget.

51

E következtetés levonásához a kérdést előterjesztő bíróság az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének olyan értelmezésére támaszkodik, amely szerint e rendelkezés azokra az egyezményekre is vonatkozik – az 1958. január 1‑jét követő megkötésük ellenére –, amelyeknek a tárgyköre tekintetében az Unió csupán az említett egyezmények megkötését követően szerzett hatáskört az Unió hatásköreinek olyan kiterjesztése folytán, amelyet az érintett tagállam ezen egyezmények megkötésekor objektíve nem láthatott előre.

52

Márpedig a Németország–USA kiadatási szerződés 1980. július 30‑án, azaz a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló megállapodás megkötését, és a fortiori az SMVE 1990. június 19‑i, illetve az Amszterdami Szerződéshez csatolt, a schengeni vívmányoknak az Unió keretébe való beillesztéséről szóló jegyzőkönyv 1997. október 2‑i megkötését megelőzően lépett hatályba. Így a Németországi Szövetségi Köztársaság a Németország‑USA kiadatási szerződés megkötésekor nem láthatta előre, hogy az európai szinten alkalmazandó ne bis in idem elve, illetve a büntetőjog területén folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés az Unió hatáskörébe fog tartozni.

53

Ráadásul, mivel az EU–USA megállapodás európai szinten nem rendelkezik ilyen ne bis in idem elvről, ebből a contrario levonható az a következtetés, hogy egy olyan kétoldalú kiadatási szerződést, amely a kettős büntetés tilalmának nemzeti szinten való kimondására korlátozódik, továbbra is tiszteletben kell tartani.

54

E körülmények között az Oberlandesgericht München (müncheni tartományi felsőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a[z SMVE‑nek] [a Charta] 50. cikkével összefüggésben értelmezett 54. cikkét, hogy e jogi szabályokkal ellentétes az, hogy az ezen egyezményben részes valamely állam és uniós tagállam hatóságai kiadnak egy, az EUMSZ 20. cikk értelmében uniós polgárnak nem minősülő harmadik országbeli állampolgárt egy harmadik állam részére, amennyiben az érintett személyt az Európai Unió egy másik tagállamában ugyanazon cselekmények miatt, mint amelyekre a kiadatási kérelem vonatkozik, már jogerősen elítélték és ezt az ítéletet végrehajtották, és amennyiben az e személy e harmadik állam részére történő kiadatásának megtagadására vonatkozó döntés csak az e harmadik állammal fennálló kétoldalú kiadatási szerződés megsértésével lenne lehetséges?”

55

A kérdést előterjesztő bíróság az Európai Unió Bírósága alapokmánya 23a. cikkének első bekezdése és a Bíróság eljárási szabályzatának 107. cikke alapján kérte a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban történő elbírálását.

56

Kérelmének alátámasztása érdekében a kérdést előterjesztő bíróság arra hivatkozott, hogy HF 2022. január 20. óta kiadatási letartóztatásban van Németországban az alapügyben szóban forgó kiadatási eljárás céljából, és hogy a feltett kérdésre adott válasz következményekkel járhat az említett kiadatási letartóztatásra.

57

Először is rá kell mutatni arra, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem többek között az SMVE 54. cikkének az értelmezésére vonatkozik, és hogy – amint az az 1999/436 határozat 2. cikkéből és A. mellékletéből kitűnik – a Tanács az EU 34. és EU 31. cikket jelölte meg az SMVE 54. cikkének jogalapjaként.

58

Bár az EU 34. cikket a Lisszaboni Szerződés hatályon kívül helyezte, az EU 31. cikk rendelkezéseit átvette az EUMSZ 82., EUMSZ 83. és EUMSZ 85. cikk. Ez utóbbi rendelkezések az EUM‑Szerződés harmadik részének a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségre vonatkozó V. címe alá tartoznak. Következésképpen a jelen kérelem az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23a. cikke első bekezdésének és az eljárási szabályzat 107. cikke (1) bekezdésének megfelelően sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás tárgyát képezheti.

59

Másodszor, a sürgősség kritériumát illetően az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy e feltétel teljesül, ha az alapügyben érintett személy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésekor meg van fosztva szabadságától, és további fogva tartása az alapeljárás kimenetelétől függ (2022. április 28‑iC és CD [Az átadásról szóló határozat végrehajtásának jogi akadályai] ítélet, C‑804/21 PPU, EU:C:2022:307, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

60

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy HF jelenleg ideiglenes letartóztatásban van, és hogy az előterjesztő bíróság a feltett kérdésre adott választól függően elrendelheti HF szabadon bocsátását.

61

E körülmények között az előadó bíró javaslatára, a főtanácsnok meghallgatását követően a Bíróság második tanácsa 2022. július 15‑én úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság azon kérelmének, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálják el.

62

Egyébiránt az eljárási szabályzat 113. cikkének (2) bekezdése alapján úgy határozott, hogy a jelen ügyet visszautalja a Bíróság elé annak érdekében, hogy azt a nagytanács elé utalja.

63

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az SMVE 54. cikkét a Charta 50. cikkének fényében úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes egy harmadik országbeli állampolgárnak a tagállami hatóságok általi kiadatása egy másik harmadik állam részére, amennyiben egyrészt ezen állampolgárt egy másik tagállamban jogerősen elítélték a kiadatási kérelemben szereplővel azonos tényállás tekintetében, és az említett tagállamban kiszabott büntetést letöltötte, másrészt a kiadatási kérelem olyan kétoldalú kiadatási szerződésen alapul, amely a ne bis in idem elv hatályát a megkeresett tagállamban hozott ítéletekre korlátozza.

64

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a ne bis in idem elve az uniós jog egyik alapelve, amelyet immár a Charta 50. cikke rögzít (2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 22. pont; 2022. március 22‑iNordzucker és társai ítélet, C‑151/20, EU:C:2022:203, 28. pont).

65

Ezenkívül az SMVE 54. cikkében is rögzített ezen elv a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból ered. Ez utóbbi cikket tehát a Charta 50. cikkének fényében kell értelmezni, mivel ez utóbbi cikk lényeges tartalmának tiszteletben tartását biztosítja (lásd ebben az értelemben: Az Interpol vörös riasztása ítélet, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66

A kérdést előterjesztő bíróság által kifejezésre juttatott és a jelen ítélet 47–53. pontjában kifejtett kétségekre tekintettel először is az SMVE 54. cikkére vonatkozó értelmezési szempontokat, majd a Németország–USA kiadatási szerződésnek, illetve az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének az említett cikk alapeljárásban történő alkalmazására gyakorolt esetleges hatását kell megvizsgálni.

67

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatával összhangban valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak szövegét, hanem szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi (Az Interpol vörös riasztása ítélet, 77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

68

Amint az az SMVE 54. cikkének szövegéből kitűnik, e cikkel ellentétes az, ha valamely személy ellen büntetőeljárást indítanak ugyanazon tényállás alapján, amelyet egy másik tagállamban már jogerősen elbíráltak, feltéve hogy elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az utóbbi tagállam jogszabályai értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.

69

A jelen ügyben az előterjesztő bíróság Bírósághoz intézett kérdése kifejezetten egyrészt e rendelkezésnek egy hivatalos kiadatási kérelem tekintetében történő alkalmazására, másrészt pedig annak eldöntésére irányul, hogy az e rendelkezésben szereplő „személy” fogalma magában foglalja‑e a harmadik országbeli állampolgárokat.

70

E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy az SMVE 54. cikke értelmében vett „eljárás” fogalma magában foglalja a kiadatási kérelmet. Amint azt ugyanis lényegében a főtanácsnok az indítványának 46. pontjában szintén megállapította, ha az Interpol vörös riasztásával érintett személy ideiglenes letartóztatása – amelynek e személy harmadik állam részére való esetleges kiadatásának lehetővé tétele a célja – e fogalom alá tartozik, ez még inkább így van egy kiadatási kérelem végrehajtása esetén, mivel az ilyen végrehajtás a tagállamnak az érintett harmadik országbeli büntetőeljárás tényleges lefolytatásához hozzájáruló cselekményének minősül.

71

Másodszor, ami azt a kérdést illeti, hogy az SMVE 54. cikkében szereplő „személy” fogalma magában foglalja‑e a harmadik országbeli állampolgárokat, rá kell mutatni arra, hogy e cikk a ne bis in idem elvének védelmét biztosítja abban az esetben, ha „egy személy” ügyét valamely tagállam jogerősen elbírálta.

72

Így először is meg kell állapítani, hogy az SMVE 54. cikkének szövege nem határoz meg olyan feltételt, amely szerint e személynek rendelkeznie kell valamely tagállam állampolgárságával.

73

E következtetést emellett e rendelkezés szövegkörnyezete is megerősíti.

74

A Charta 50. cikke ugyanis, amelynek fényében az SMVE 54. cikkét értelmezni kell, úgy rendelkezik, hogy „senki” sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték. Ennélfogva a Charta 50. cikke szintén nem kapcsolja össze ezen 54. cikket az uniós polgársággal. Egyébiránt, amint arra a főtanácsnok az indítványának 49. pontjában rámutatott, ezen 50. cikk nem a Chartának „A polgárok jogai” című V. fejezetében, hanem az „Igazságszolgáltatás” című VI. fejezetében található.

75

Végül az SMVE 54. cikkének azon értelmezését, amely szerint az e rendelkezésben említett „személy” fogalma a harmadik országbeli állampolgárokat is magában foglalja, az említett rendelkezés által megvalósítani kívánt célkitűzések is megerősítik.

76

Egyrészt ugyanis az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az említett cikkben rögzített ne bis in idem elve annak elkerülésére irányul, hogy a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségen belül azt a személyt, akinek az ügyét jogerősen elbírálták, a szabad mozgáshoz való jog gyakorlása következtében ugyanazon cselekmény alapján több tagállamban is büntetőeljárás alá vonhassák, annak érdekében, hogy az állami szervek jogerőre emelkedett határozatainak tiszteletben tartása által garantált legyen a jogbiztonság (lásd ebben az értelemben: Az Interpol vörös riasztása ítélet, 79. pont).

77

Másrészt a Bíróság kimondta, hogy a res iudicata elvének folyományaként ezen elvnek az a célja, hogy garantálja a jogbiztonságot és a méltányosságot annak biztosításával, hogy az érintett személy a vele szemben folytatott eljárást és adott esetben az elítélését követően biztos lehessen abban, hogy ugyanazon jogsértésért nem fogják még egyszer eljárás alá vonni (2022. március 22‑iNordzucker és társai ítélet, C‑151/20, EU:C:2022:203, 62. pont). Az SMVE 54. cikke így biztosítja azon személyek háborítatlanságát, akiknek az ügyét – az ellenük indított büntetőeljárás nyomán – jogerősen elbírálták (2006. szeptember 28‑iGasparini és társai ítélet, C‑467/04, EU:C:2006:610, 27. pont).

78

Az SMVE 54. cikke által megvalósítani kívánt célkitűzésekre tekintettel ezért meg kell állapítani, hogy e rendelkezés alkalmazása nem korlátozódhat kizárólag a tagállamok állampolgáraira, mivel e rendelkezés tágabb értelemben annak biztosítására irányul, hogy mindazok a személyek, akiket valamely tagállamban elítéltek és akik a büntetésüket letöltötték, illetve akiket adott esetben jogerősen felmentettek, anélkül mozoghassanak a schengeni térségen belül, hogy egy másik tagállamban ugyanazon tényállás tekintetében büntetőeljárástól kellene tartaniuk (lásd ebben az értelemben: 2016. június 29‑iKossowski ítélet, C‑486/14, EU:C:2016:483, 45. pont).

79

Hozzá kell tenni továbbá, hogy a tárgyaláson felmerült az a kérdés, hogy HF letartóztatáskori tartózkodásának jogszerűsége vagy annak hiánya releváns‑e annak meghatározása szempontjából, hogy HF ezen egyezmény 54. cikkének hatálya alá tartozik‑e, vagy sem.

80

Márpedig e kérdés nincs hatással az SMVE 54. cikkének alkalmazására. Ugyanis, még ha az érintett harmadik országbeli állampolgár tartózkodása a letartóztatásakor nem is jogszerű vagy már nem jogszerű, ez nem vonja maga után az e cikk által biztosított védelemből való kizárását.

81

Igaz, hogy a jelen ítélet 76. pontjában megállapítottak szerint az SMVE 54. cikkében kimondott ne bis in idem elv többek között annak biztosítására irányul, hogy az a személy, akinek az ügyét valamely tagállamban jogerősen elbírálták, anélkül mozoghasson a schengeni térségen belül, hogy egy másik tagállamban ugyanazon tényállás tekintetében büntetőeljárástól kellene tartania.

82

Ugyanakkor e rendelkezésből egyáltalán nem tűnik ki, hogy az ott előírt alapvető jog a harmadik országbeli állampolgárok tekintetében a tartózkodásuk jogszerűségére vagy a schengeni térségen belüli szabad mozgáshoz való jogra vonatkozó feltételek tiszteletben tartásától függene. Az említett rendelkezésben megállapított és valamennyi esetben alkalmazandó egyedüli követelmény ugyanis az, hogy már sor kellett kerülnie az adott személy ügyének valamely tagállambeli jogerős elbírálására, azzal, hogy elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti állam jogszabályai értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.

83

Hangsúlyozni kell továbbá, hogy az SMVE egyetlen más rendelkezése sem teszi az SMVE 54. cikkének alkalmazását függővé az érintett személy tartózkodásának jogszerűségére vagy a schengeni térségen belüli szabad mozgáshoz való jogra vonatkozó feltételektől. Ezenkívül, míg e rendelkezés az SMVE „Rendőrség és biztonság” című III. címe alá tartozik, a külföldiek mozgásának feltételeire vonatkozó rendelkezések ezen egyezmény II. címében szerepelnek, amely utóbbi „Az ellenőrzések megszüntetése a belső határokon és a személyek mozgása” címet viseli.

84

Egyébiránt, amint arra a jelen ítélet 76. és 77. pontja emlékeztetett, az SMVE 54. cikkében kimondott ne bis in idem elv célja emellett a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségen belüli jogbiztonság garantálása a tagállamok állami szervei által hozott, jogerőre emelkedett határozatok tiszteletben tartása révén.

85

Márpedig e célkitűzés megvalósításához hozzájárul az, ha az állampolgárságuktól és a tartózkodásuk jogszerűségétől függetlenül védelmet nyújtanak az ugyanazon tényállás tekintetében folytatott újabb büntetőeljárásokkal szemben azon személyek számára, akiknek az ügyét valamely tagállamban jogerősen elbírálták.

86

Ebből következik, hogy az alapeljáráshoz hasonló ügyben az érintett személyt – a letartóztatásakori tartózkodásának jogszerűségétől, és így attól függetlenül, hogy az SMVE 20. cikkének (1) bekezdése alapján megillette‑e a szabad mozgáshoz való jog, vagy sem – úgy kell tekinteni, hogy az SMVE 54. cikkének hatálya alá tartozik.

87

E megállapítást nem kérdőjelezi meg az, hogy – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza – Az Interpol vörös riasztása ítéletében a Bíróság többször is az EUMSZ 21. cikk értelmében vett szabad mozgáshoz való jogra hivatkozott.

88

Ebből az ítéletből, különösen a 89–93. és 106. pontjából ugyanis az következik, hogy a Bíróság az említett ítéletben az SMVE 54. cikkét kizárólag a Charta 50. cikke, nem pedig az EUMSZ 21. cikk fényében értelmezte. Egyébiránt, amint arra a főtanácsnok az indítványának 52. pontjában lényegében rámutatott, az EUMSZ 21. cikkre történő, ezen ítéletben szereplő utalásokat az ítélet alapjául szolgáló ügy körülményei magyarázzák, amely ügyben egy német állampolgár kifogásolta, hogy az Interpol rá vonatkozó vörös riasztása megakadályozta az e cikk szerinti szabad mozgáshoz való jogának gyakorlásában, mivel nem utazhatott a Németországi Szövetségi Köztársaságon kívüli más tagállamba anélkül, hogy magát a letartóztatás veszélyének tette volna ki.

89

A Bíróság egyébiránt a 2014. május 27‑iSpasic ítéletben (C‑129/14 PPU, EU:C:2014:586, 61–63. pont) nem kötötte feltételhez az SMVE EUSZ 3. cikk (2) bekezdése fényében értelmezett 54. cikkének az alapügyben való alkalmazhatóságát, noha e jogvita a jelen alapeljáráshoz hasonlóan olyan szerb állampolgárra vonatkozott, aki nem rendelkezett az EUMSZ 21. cikkben biztosított szabad mozgáshoz való joggal.

90

Ebből következik, hogy az SMVE‑nek a Charta 50. cikke fényében értelmezett 54. cikkével ellentétes egy harmadik országbeli állampolgár tagállami hatóságok általi kiadatása egy másik harmadik államba, amennyiben egyrészt ezen állampolgár ügyét egy másik tagállam már jogerősen elbírálta ugyanazon tényállás tekintetében, mint amely a kiadatási kérelemben szerepel, másrészt pedig az elítélése esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy pedig e másik tagállam jogszabályai értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.

91

Az SMVE 54. cikkének ezen értelmezését nem kérdőjelezhetik meg a müncheni főügyészség és a német kormány által mind az írásbeli észrevételeikben, mind a tárgyaláson felhozott azon érvek, amelyek szerint egy harmadik országbeli állampolgár másik harmadik államba történő kiadatása iránti kérelem esetén az említett cikket az igazságszolgáltatás megfelelő működésének és a büntetőeljárás hatékonyságának biztosítása érdekében megszorítóan kell értelmezni. Ebben az összefüggésben az említett érdekelt felek fenntartásaikat fejezik ki azzal kapcsolatban, hogy a szlovén bíróságok előtt folytatott eljárás figyelembe vette‑e az említett bíróságok által vizsgált időszakban HF által elkövetett cselekmények értékelése szempontjából releváns valamennyi körülményt, különösen az Egyesült Államok hatóságai rendelkezésére álló bizonyos információkat.

92

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy mind a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve, mind pedig a köztük fennálló kölcsönös bizalmon alapuló kölcsönös elismerés elve alapvető jelentőséggel bír az uniós jogban, mivel lehetővé teszik egy belső határok nélküli térség létrehozását és fenntartását (2019. október 15‑iDorobantu ítélet, C‑128/18, EU:C:2019:857, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

93

Ami konkrétabban az SMVE 54. cikkét illeti, a Bíróság kimondta. hogy az szükségképpen feltételezi, hogy a tagállamok kölcsönös bizalommal viseltetnek egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerei iránt, illetve hogy mindegyikük elfogadja a másik tagállamban érvényben lévő büntető jogszabályok alkalmazását, még akkor is, ha saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne. E kölcsönös bizalom azt feltételezi, hogy a második tagállam hatáskörrel rendelkező, érintett hatóságai a nekik továbbított formában elfogadják az első tagállamban meghozott jogerős határozatot (lásd ebben az értelemben: Az Interpol vörös riasztása ítélet, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

94

Márpedig az SMVE 54. cikkének a müncheni főügyészség és a német kormány által javasolt értelmezése – mivel az lehetővé tenné, hogy ugyanazon személy ellen több büntetőeljárást folytassanak le ugyanazon tényállás miatt, mint amely tekintetében e személyt egy másik tagállamban jogerősen elítélték vagy felmentették – a tagállamok egymás közötti kapcsolataiban megkérdőjelezné magát a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség mint belső határok nélküli térség alapját, és sértené a kölcsönös bizalomnak és a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok kölcsönös elismerésének az elvét, amelyeken e rendelkezés alapul.

95

A kérdést előterjesztő bíróság arra is választ keres, hogy befolyásolhatja‑e az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adandó választ az, hogy egyrészt az EU–USA megállapodás nem tartalmaz a ne bis in idem elven alapuló megtagadási okot, másrészt pedig a Németország–USA kiadatási szerződés a ne bis in idem elvének hatályát a megkeresett államban hozott ítéletekre korlátozza.

96

E tekintetben az EU–USA megállapodás 1. cikkéből az következik, hogy az Unió és az Egyesült Államok e megállapodás rendelkezéseinek megfelelően „a jogsértők kiadatásának szabályozására vonatkozó kiadatási viszonyokkal összefüggésben előírják a tagállamok és az Amerikai Egyesült Államok közötti” együttműködés fokozását.

97

Egyébiránt az EU–USA megállapodásnak az „E megállapodás alkalmazási köre a tagállamok kétoldalú kiadatási szerződéseire vonatkozóan” című 3. cikkéből az következik, hogy az említett megállapodás 4–14. cikkében szereplő rendelkezések az e 3. cikkben előírt feltételek és részletes szabályok szerint a tagállamok és az Egyesült Államok közötti kétoldalú kiadatási szerződések rendelkezéseinek helyébe lépnek vagy azokat kiegészítik.

98

Ennélfogva az EU–USA megállapodás alkalmazandó a kiadatás területén a tagállamok és az Egyesült Államok közötti kapcsolatokra, vagyis a Németország–USA kiadatási szerződéshez hasonló, hatályos kétoldalú kiadatási szerződések által szabályozott kapcsolatokra. Amint arra az Európai Bizottság hivatkozik, az említett megállapodás ily módon az Egyesült Államok részére való kiadatással kapcsolatos eljárásokra alkalmazandó közös keretet állapít meg, és ebbe a keretbe illeszkednek a meglévő kétoldalú kiadatási szerződések.

99

Ezenkívül az EU–USA megállapodás 16. cikke az (1) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy e megállapodást a hatálybalépését, azaz 2010. február 1‑jét megelőzően és azt követően elkövetett bűncselekményekre egyaránt alkalmazni kell, a (2) bekezdésében pedig előírja, hogy e megállapodást az említett hatálybalépést követően benyújtott kiadatás iránti megkeresésekre kell alkalmazni.

100

Márpedig, mivel e megállapodás nem rendelkezik közvetlenül kiadatási eljárásról, hanem a hatályos kétoldalú kiadatási szerződésekben előírt kiadatási eljárásokon alapul, a 16. cikkének (2) bekezdésében említett kiadatási kérelmeket szükségszerűen egy tagállam és az Egyesült Államok közötti, a Németország–USA kiadatási szerződéshez hasonló kétoldalú kiadatási szerződés alapján kell benyújtani.

101

Ebből következik, hogy az EU–USA megállapodást alkalmazni kell az alapeljárásban szereplőhöz hasonló kiadatási eljárásra, mivel a kiadatási kérelmet a Németország–USA kiadatási szerződés alapján, e megállapodás hatálybalépését követően nyújtották be (lásd analógia útján: 2018. április 10‑iPisciotti ítélet, C‑191/16, EU:C:2018:222, 32. pont).

102

Kétségtelen, hogy az EU–USA megállapodás nem írja elő kifejezetten, hogy a ne bis in idem elvének alkalmazhatósága lehetővé tenné a tagállamok hatóságai számára, hogy megtagadják az Egyesült Államok által kért kiadatást (Az Interpol vörös riasztása ítélet, 97. pont).

103

Ugyanakkor, míg az EU–USA megállapodás 17. cikkének (2) bekezdése azokra a helyzetekre vonatkozik, amelyekben a megkeresett államot az alkotmányos elvei vagy a kötelező erejű jogerős bírósági határozatok akadályoznák a kiadatási kötelezettsége teljesítésében, és sem az EU–USA megállapodás, sem pedig az alkalmazandó kétoldalú szerződés nem teszi lehetővé a kérdés megoldását, és előírja, hogy e helyzetekben a megkeresett és a megkereső állam konzultációt folytat (lásd ebben az értelemben: 2018. április 10‑iPisciotti ítélet, C‑191/16, EU:C:2018:222, 40. pont).

104

E 17. cikk (2) bekezdése tehát főszabály szerint lehetővé teszi, hogy valamely tagállam az alkotmányjogi szabályai vagy kötelező erejű jogerős bírósági határozatok alapján sajátos helyzetbe hozza azokat a személyeket, akiknek az ügyét már jogerősen elbírálták ugyanazon bűncselekmény tekintetében, mint amely miatt a kiadatást kérik, ezáltal megtiltva a kiadatásukat (lásd ebben az értelemben: 2018. április 10‑iPisciotti ítélet, C‑191/16, EU:C:2018:222, 41. pont). E rendelkezés tehát az Egyesült Államok valamely tagállamhoz intézett kiadatási kérelme keretében a ne bis in idem elv alkalmazásának önálló és másodlagos jogalapját képezi, amennyiben az alkalmazandó kétoldalú szerződés nem teszi lehetővé e kérdés megoldását.

105

A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor rámutat arra, hogy bár a Németország–USA kiadatási szerződés 8. cikkének előírása szerint a kiadatást nem engedélyezik, ha a terhelt ügyét a megkeresett állam illetékes hatóságai már jogerősen elbírálták azon bűncselekmény tekintetében, amelyre vonatkozóan a kiadatást kérik, a másik tagállamban hozott jogerős ítélet esetén nem rendelkezik ilyen lehetőségről.

106

A tagállamokat a kiadatási eljárásokra vonatkozó szabályok elfogadása tekintetében megillető jogkört mindazonáltal az SMVE 54. cikkét és a Chartának a 50. cikkét is magában foglaló uniós joggal összhangban kell gyakorolni, amely jogot a jelen ítélet 86. és 101. pontjában tett megállapításokra tekintettel alkalmazni kell az alapeljárásban. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából ugyanis kitűnik, hogy bár a harmadik államok részére történő kiadatásra vonatkozó uniós jogi rendelkezések hiányában az ilyen szabályok elfogadása továbbra is a tagállamok hatáskörébe tartozik, ugyanezen tagállamok e hatáskört az uniós jog tiszteletben tartása mellett kötelesek gyakorolni (lásd ebben az értelemben: Az Interpol vörös riasztása ítélet, 100. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

107

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban az előterjesztő bíróság kifejti, hogy a Németország–USA kiadatási szerződés 8. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az nem vonatkozik a többi tagállamban hozott ítéletekre.

108

Az uniós joggal összhangban álló értelmezés hiányában az elsőbbség elve értelmében az uniós jogi rendelkezéseket hatáskörének keretei között alkalmazni hivatott nemzeti bíróság köteles e jog követelményeinek teljes érvényesülését biztosítani az előtte folyamatban lévő jogvitában, szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – mellőzve minden olyan – akár utólagos – nemzeti szabályozás alkalmazását, amely ellentétes valamely közvetlen hatállyal bíró uniós jogi rendelkezéssel, anélkül hogy előzetesen kérelmeznie kellene e nemzeti szabályozás jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő megsemmisítését, vagy azt be kellene várnia (lásd ebben az értelemben: 2022. március 8‑iBezirkshauptmannschaft Hartberg‑Fürstenfeld [Közvetlen hatály] ítélet, C‑205/20, EU:C:2022:168, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

109

E tekintetben a Bíróság a Charta 50. cikkében rögzített ne bis in idem elvével kapcsolatban megállapította, hogy e rendelkezés közvetlen hatállyal bír (2018. március 20‑iGarlsson Real Estate és társai ítélet, C‑537/16, EU:C:2018:193, 68. pont; 2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 38. pont). A jelen ítélet 65. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel ugyanez vonatkozik az SMVE 54. cikkére is.

110

Következésképpen, amint azt a jelen ítélet 108. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat megköveteli, a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy biztosítsa az alapeljárásban az SMVE 54. cikke és a Charta 50. cikke teljes érvényesülését azáltal, hogy saját hatáskörénél fogva mellőzi a Németország‑USA kiadatási szerződés minden olyan rendelkezésének az alkalmazását, amely összeegyeztethetetlen az említett cikkekben rögzített ne bis in idem elvével, anélkül hogy meg kellene várnia, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság esetlegesen újratárgyalja az említett szerződést.

111

E tekintetben irreleváns, hogy – amint azt az előterjesztő bíróság előadja – a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Egyesült Államok e kiadatási szerződés 1978‑ban folytatott tárgyalásai keretében megállapodtak abban, hogy a harmadik államokban hozott határozatok nem akadályozzák a kiadatást. Egy ilyen kötelezettségvállalás ugyanis – az EUMSZ 351. cikk jelen ítélet 115–127. pontjában szereplő vizsgálatának sérelme nélkül – nem élvezhet elsőbbséget azon kötelezettségekkel szemben, amelyek e tagállamot a jelen ítélet előző pontjában hivatkozott uniós jogi rendelkezések alapján, azok hatálybalépésétől kezdve terhelik.

112

Hozzá kell tenni, hogy abban az esetben, ha kizárt a Németország‑USA kiadatási szerződés releváns rendelkezéseinek az SMVE‑nek a jelen ítélet 90. pontjában értelmezett 54. cikkével és a Charta ugyanott értelmezett 50. cikkével összhangban álló értelmezése, úgy kell tekinteni, hogy az említett szerződés nem teszi lehetővé az alapeljárásban felmerülthöz hasonló, a ne bis in idem elv alkalmazásával kapcsolatos kérdés megoldását, ezért e kérdést az EU–USA megállapodás 17. cikkének az említett 50. cikk fényében értelmezett (2) bekezdése alapján kell eldönteni.

113

A jelen ítélet 104. pontjában tett megállapításra tekintettel ugyanis, és amint arra a főtanácsnok az indítványának 67. és 68. pontjában lényegében rámutatott, az olyan bírósági határozat, mint az Okrožno sodišče v Mariboru (maribori regionális bíróság, Szlovénia) 2012. július 6‑i ítélete, az EU–USA megállapodás 17. cikke (2) bekezdésének hatálya alá tartozhat, mivel ugyanezen rendelkezésnek magából a szövegéből az következik, hogy egy kötelező erejű jogerős bírósági határozat akadályát képezheti a megkeresett államot terhelő kiadatási kötelezettség teljesítésének abban az esetben, ha az érintett tagállam és az Egyesült Államok közötti kétoldalú kiadatási szerződés nem teszi lehetővé a ne bis in idem elvének alkalmazásával kapcsolatos kérdés megoldását.

114

Ebből következik, hogy az a körülmény, hogy a Németország–USA kiadatási szerződés a ne bis in idem elv hatályát a megkeresett államban hozott ítéletekre korlátozza, nem kérdőjelezheti meg az SMVE 54. cikkének az alapeljárásban szereplőhöz hasonló jogvitában való, e rendelkezésnek a jelen ítélet 90. pontjában szereplő értelmezéséből fakadó alkalmazhatóságát.

115

Meg kell továbbá vizsgálni, hogy – amint arra az előterjesztő bíróság hivatkozik – az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmezhető‑e úgy, hogy az uniós jog rendelkezései nem érintik a Németország–USA kiadatási szerződést, és így a német hatóságok az uniós jog megsértése nélkül teljesíthetik az alapeljárásban szóban forgó kiadatási kérelmet.

116

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében az egyrészről egy vagy több tagállam, másrészről egy vagy több harmadik állam által egymás között 1958. január 1. előtt, illetve a csatlakozó államok esetében a csatlakozásukat megelőzően kötött megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket a Szerződések rendelkezései nem érintik.

117

Meg kell állapítani, hogy amint azt maga a kérdést előterjesztő bíróság is elismeri, e rendelkezés – a szövegét hűen követve – nem alkalmazható az alapeljárásra, mivel a Németország–USA kiadatási szerződést 1978. június 20‑án írták alá, és 1980. július 30‑án, azaz 1958. január 1‑jét követően lépett hatályba.

118

Az előterjesztő bíróságban mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy e rendelkezés nem értelmezhető‑e tágan akként, hogy az a tagállam által 1958. január 1‑jét vagy a csatlakozásának időpontját követően, de azt megelőzően kötött egyezményekre is vonatkozik, hogy az Unió hatáskört szerzett volna az ezen egyezmények által érintett területen.

119

E tekintetben meg kell állapítani, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése olyan szabály, amely, amennyiben alkalmazásának feltételei teljesülnek, lehetővé tehet eltérést az uniós jogtól, beleértve az elsődleges jogot is (lásd ebben az értelemben: 2008. szeptember 3‑iKadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság ítélet, C‑402/05 P és C‑415/05 P, EU:C:2008:461, 301. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

120

Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a kivételeket szigorúan kell értelmezni annak érdekében, hogy e kivételek az általános szabályokat ne fosszák meg tartalmuktól (2015. február 26‑iWucher Helicopter és Euro‑Aviation Versicherung ítélet, C‑6/14, EU:C:2015:122, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

121

Az ilyen szigorú értelmezés különösen érvényes az EUMSZ 351. cikk első bekezdését illetően, mivel e rendelkezés nem valamely konkrét elvtől, hanem a Szerződések bármely rendelkezésének alkalmazásától való eltérést tesz lehetővé.

122

Ezen túlmenően egy ilyen szigorú értelmezés szükséges a tagállamokat az EUMSZ 351. cikk második bekezdése értelmében terhelő azon kötelezettségre tekintettel is, amely szerint meg kell tenniük a megfelelő lépéseket valamely megállapodás és a Szerződések között fennálló összeegyeztethetetlenség kiküszöbölésére (lásd ebben az értelemben: 2009. március 3‑iBizottság kontra Ausztria ítélet, C‑205/06, EU:C:2009:118, 45. pont; 2009. március 3‑iBizottság kontra Svédország ítélet, C‑249/06, EU:C:2009:119, 45. pont; 2020. október 22‑iFerrari ítélet, C‑720/18 és C‑721/18, EU:C:2020:854, 67. pont).

123

Ráadásul az EUMSZ 351. cikk első bekezdésében szereplő, az 1958. január 1‑jére, illetve a csatlakozó államok vonatkozásában a csatlakozásuk időpontjára való hivatkozást az 1999. május 1‑jén hatályba lépett Amszterdami Szerződés illesztette be. Az EK‑Szerződés 234. cikke ugyanis mindaddig a „jelen szerződés hatálybalépését megelőzően” fordulatot használta.

124

Ezért e rendelkezésnek – jelenleg az EUMSZ 351. cikk első bekezdése – az Amszterdami Szerződés tárgyalása során való módosításával a tagállamok úgy döntöttek, hogy 1958. január 1‑jét, illetve a csatlakozó államok esetében a csatlakozásuk időpontját határozzák meg releváns időpontként. E szöveget a Nizzai Szerződés és a Lisszaboni Szerződés elfogadása során nem módosították.

125

A tagállamok, noha e szerződések megkötésekor már ismert volt számukra, hogy az Unió hatáskörei idővel jelentős mértékben bővülhetnek, beleértve a tagállamok harmadik államokkal kötött egyezményeinek tárgyát képező területeket is, nem rendelkeztek annak lehetőségéről, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének alkalmazásában az Unió adott területen való hatáskörszerzésének időpontját vegyék figyelembe.

126

Ebből következik, hogy ezen eltérést engedő rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy az kizárólag az 1958. január 1‑jét megelőzően, illetve a csatlakozó államok esetében a csatlakozásuk időpontját megelőzően kötött megállapodásokra vonatkozik.

127

Következésképpen az EUMSZ 351. cikk első bekezdése nem alkalmazandó a Németország–USA kiadatási szerződésre.

128

Annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára a lehető leghasznosabb választ lehessen adni, emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az ugyanazon jogsértés fennállásának megítéléséhez a terhelt jogerős felmentését vagy elítélését megalapozó történeti tényállás, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő konkrét körülmények vagy magatartások együttesének azonossága minősül releváns szempontnak. E cikk tehát tiltja, hogy ugyanazon tényállás alapján különböző eljárásokban több büntető jellegű szankciót szabjanak ki (2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

129

Ennélfogva az ugyanazon jogsértés fennállására vonatkozó feltétel megköveteli, hogy a történeti tényállás azonos legyen. Ezzel szemben a ne bis in idem elve nem alkalmazandó, ha a szóban forgó tényállások nem azonosak, hanem csak hasonlóak (2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 36. pont).

130

A történeti tényállás azonossága alatt ugyanis olyan konkrét körülmények összességét kell érteni, amelyek lényegében azonos eseményekből erednek, mivel ugyanaz az elkövető szerepel bennük, valamint időben és térben elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz (2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 37. pont).

131

A jelen ügyben egyrészt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alapeljárásban szóban forgó kiadatási kérelem a HF által 2008 szeptembere és 2013 decembere között elkövetett bűncselekményekre vonatkozik. Másrészt az előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy azok a tényállások, amelyek tekintetében HF‑et Szlovéniában jogerősen elítélték, azonosak az e kiadatási kérelemben szereplő tényállásokkal, amennyiben e kérelemben 2010 júniusáig elkövetett bűncselekmények szerepelnek. Így e bíróság rámutat arra, hogy a szlovén bíróságok által hozott, büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet az említett kiadatási kérelem tárgyát képező tényállásoknak csupán egy részét fedi le.

132

Márpedig a jelen ügyben feltett kérdés azon az előfeltevésen alapul, hogy a kiadatási kérelemmel érintett tényállások megegyeznek azon tényállásokkal, amelyek tekintetében a terheltet egy másik tagállam bíróságai már jogerősen elítélték.

133

E tekintetben nem a Bíróság, hanem a tényállás elbírálására kizárólagosan hatáskörrel rendelkező előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy az alapügyben szóban forgó kiadatási kérelem tárgyát képező tényállás azonos‑e a szlovén bíróságok által jogerősen elbírált tényállással (lásd analógia útján: 2006. szeptember 28‑iGasparini és társai ítélet, C‑467/04, EU:C:2006:610, 56. pont; 2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 38. pont). Mindezzel együtt a Bíróság iránymutatást adhat az említett bíróságnak az uniós jog értelmezésére vonatkozóan e tényállások azonosságának értékelésével összefüggésben (lásd ebben az értelemben: 2022. március 22‑iNordzucker és társai ítélet, C‑151/20, EU:C:2022:203, 42. pont).

134

Ebben az összefüggésben a jelen ítélet 128–130. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatra tekintettel pontosítani kell egyrészt, hogy az SMVE‑nek a Charta 50. cikke fényében értelmezett 54. cikke értelmében vett ne bis in idem elv nem képezheti a kiadatás akadályát az érintett személy által állítólagosan elkövetett olyan bűncselekmények tekintetében, amelyek tényállási elemei a megkeresett tagállam bíróságának a rendelkezésére álló iratokra tekintettel végzett értékelése szerint kívül esnek a másik tagállam bíróságai által az elítéléskor vizsgált időszakon.

135

Másrészt a ne bis in idem elve nem terjedhet ki a kiadatási kérelemmel érintett esetleges olyan bűncselekményekre, amelyeket ugyan az ezen elítéléskor vizsgált időszakban követettek el, de az említett elítélés tárgyát képező tényállástól eltérő tényekre vonatkoztak (lásd ebben az értelemben: 2010. november 16‑iMantello ítélet, C‑261/09, EU:C:2010:683, 50. pont).

136

A fenti megfontolások összességére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy az SMVE 54. cikkét a Charta 50. cikkének fényében úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes egy harmadik országbeli állampolgárnak a tagállami hatóságok általi kiadatása egy másik harmadik állam részére, amennyiben egyrészt ezen állampolgárt egy másik tagállamban jogerősen elítélték a kiadatási kérelemben szereplővel azonos tényállás tekintetében, és az említett tagállamban kiszabott büntetést letöltötte, másrészt a kiadatási kérelem olyan kétoldalú kiadatási szerződésen alapul, amely a ne bis in idem elv hatályát a megkeresett tagállamban hozott ítéletekre korlátozza.

137

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:

A 2013. június 26‑i 610/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel módosított, a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló, 1990. június 19‑én Schengenben aláírt és 1995. március 26‑án hatályba lépett egyezmény 54. cikkét az Európai Unió Alapjogi Chartája 50. cikkének fényében

a következőképpen kell értelmezni:

e rendelkezéssel ellentétes egy harmadik országbeli állampolgárnak a tagállami hatóságok általi kiadatása egy másik harmadik állam részére, amennyiben egyrészt ezen állampolgárt egy másik tagállamban jogerősen elítélték a kiadatási kérelemben szereplővel azonos tényállás tekintetében, és az említett tagállamban kiszabott büntetést letöltötte, másrészt a kiadatási kérelem olyan kétoldalú kiadatási szerződésen alapul, amely a ne bis in idem elv hatályát a megkeresett tagállamban hozott ítéletekre korlátozza.