A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (első tanács)

2021. július 8. ( *1 )

„Előzetes döntéshozatal – 96/71/EGK irányelv – Az 1. cikk (1) bekezdése, valamint 3. és 5. cikk – A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetése – Nemzetközi közúti gépjárművezetők – A kiküldetés helye szerinti ország minimális bérszintjének való megfelelés – Napidíj – 561/2006/EK rendelet – 10. cikk – A munkavállalóknak az üzemanyag‑fogyasztás függvényében nyújtott kifizetés”

A C‑428/19. sz. ügyben,

az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (Magyarország) a Bírósághoz 2019. június 4‑én érkezett, 2019. május 20‑i határozatával terjesztett elő az

OL,

PM,

RO

és

a Rapidsped Fuvarozási és Szállítmányozási Zrt.

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (első tanács),

tagjai: J.‑C. Bonichot tanácselnök, L. Bay Larsen (előadó), C. Toader, M. Safjan és N. Jääskinen bírák,

főtanácsnok: M. Bobek,

hivatalvezető: A. Calot Escobar,

tekintettel az írásbeli szakaszra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

OL, PM és RO képviseletében Lupkovics Gy. ügyvéd,

a Rapidsped Fuvarozási és Szállítmányozási Zrt. képviseletében Kaszás D. ügyvéd,

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z., Koós G. és Tátrai M. M., meghatalmazotti minőségben,

a francia kormány képviseletében A.‑L. Desjonquières és C. Mosser, meghatalmazotti minőségben,

a holland kormány képviseletében M. Bulterman és P. Huurnink, meghatalmazotti minőségben,

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

az Európai Bizottság képviseletében kezdetben: W. Mölls, B.‑R. Killmann és Havas L., később: B.‑R. Killmann és Havas L., meghatalmazotti minőségben,

a főtanácsnok indítványának a 2021. május 6‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16‑i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.; helyesbítés: HL 2015. L 111., 34. o.) 1. cikke (1) bekezdésének, 3. és 5. cikkének, és a közúti szállításra vonatkozó egyes szociális jogszabályok összehangolásáról, a 3821/85/EGK és a 2135/98/EK tanácsi rendelet módosításáról, valamint a 3820/85/EGK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2006. március 15‑i 561/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2006. L 102., 1. o.; helyesbítés: HL 2016. L 195., 83. o.) 10. cikkének az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az OL, PM és RO, valamint a Rapidsped Fuvarozási és Szállítmányozási Zrt. (a továbbiakban: Rapidsped) között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya az előbbiek mint nemzetközi közúti gépjárművezetők arra irányuló kérelme, hogy munkáltatójuk, a Rapidsped, a Franciaországban végzett munka időtartama tekintetében a franciaországi minimálbér figyelembevételével fizessen a számukra munkabért.

Jogi háttér

Az uniós jog

A 96/71 irányelv

3

A 96/71 irányelv „Hatály” címet viselő 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Ezt az irányelvet arra, a tagállamban letelepedett vállalkozásra kell alkalmazni, amely a szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében munkavállalókat küld egy másik tagállam területére a (3) bekezdéssel összhangban.

(2)   Ez az irányelv nem vonatkozik a kereskedelmi hajózási vállalkozásokra a tengerjáró személyzet tekintetében.

(3)   Ezt az irányelvet akkor kell alkalmazni, ha az (1) bekezdésben említett vállalkozás az alábbi transznacionális intézkedések valamelyikét megteszi:

a)

munkavállalókat küld ki egy tagállam területére saját nevében és saját irányítása alatt, a kiküldő vállalkozás és a szolgáltatásnak az adott tagállamban működő címzettje között létrejött szerződés alapján, feltéve hogy a kiküldő vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással […]

[…]”

4

Ezen irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikkének szövege a következő:

„(1)   Ennek az irányelvnek az alkalmazásában »kiküldetésben lévő munkavállaló« az a munkavállaló, aki munkáját korlátozott ideig egy, a szokásos munkavégzése szerinti tagállamon kívüli tagállam területén végzi.

(2)   Ennek az irányelvnek az alkalmazásában munkavállaló az, aki annak a tagállamnak a jogszabályai szerint, amelynek a területén kiküldetésben tartózkodik, munkavállalónak minősül.”

5

Az említett irányelvnek „A munkaviszonyra vonatkozó szabályok [helyesen: Munka‑ és foglalkoztatási feltételek]” című 3. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az 1. cikk (1) bekezdésében említett vállalkozások biztosítják a területükön kiküldetésben lévő munkavállalóknak az alábbi kérdésekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályokat, [helyesen: A tagállamok gondoskodnak arról, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az 1. cikk (1) bekezdésében említett vállalkozások a tagállamok területén kiküldetésben lévő munkavállalók részére biztosítsák az alábbi kérdésekkel kapcsolatosan azon munka‑ és foglalkoztatási feltételeket, amelyeket a munkavégzés helye szerinti tagállamban:]

törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés, illetve

olyan kollektív megállapodás vagy választott bírósági határozat állapít meg, amelyet a (8) bekezdés értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánítottak, amennyiben azok a mellékletben említett tevékenységekre vonatkoznak:

[…]

c)

minimális bérszint, beleértve a túlóradíjakat; ez a pont nem vonatkozik a kiegészítő foglalkozási nyugdíjrendszerekre;

[…]

Ennek az irányelvnek az alkalmazásában az első albekezdés második francia bekezdésének c) pontjában említett minimális bérszint fogalmát annak a tagállamnak a nemzeti jogszabályai, illetve gyakorlata határozzák meg, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik.

[…]

(7)   Az (1)–(6) bekezdés nem akadályozza a munkaviszonyra vonatkozó, a munkavállalók számára kedvezőbb szabályok [helyesen: nem akadályozza a munkavállalók számára kedvezőbb munka‑ és foglalkoztatási feltételek] alkalmazását.

A kiküldetéshez tartozó juttatásokat a minimálbér részének tekintik [helyesen: a minimálbér részének kell tekinteni], kivéve ha azokat a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségek, mint például utazás, lakás és ellátás megtérítésére fizetik ki.

[…]”

6

Ugyanezen irányelvnek az „Intézkedések” című 5. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok megteszik a megfelelő intézkedéseket ezen irányelv be nem tartása esetére.

A tagállamok különösen azt biztosítják, hogy megfelelő eljárások álljanak a munkavállalók, illetve képviselőik rendelkezésére az irányelv szerinti kötelezettségek érvényesítésére.”

7

A 96/71 irányelvnek a „Joghatóság” című 6. cikke értelmében:

„A 3. cikkben biztosított, munkaviszonyra vonatkozó szabályok [helyesen: munka‑ és foglalkoztatási feltételekhez való jog] érvényesítésére bírósági eljárás kezdeményezhető abban a tagállamban, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik, anélkül, hogy ez érintené adott esetben a joghatóságról szóló meglévő nemzetközi egyezmények alapján fennálló jogát, hogy egy másik államban indítson pert.”

A 2003/59/EK irányelv

8

Az egyes közúti árufuvarozást vagy személyszállítást végző járművek vezetőinek alapképzéséről és továbbképzéséről, valamint a 3820/85/EGK tanácsi rendelet és a 61/439/EGK, illetve a 76/914/EGK tanácsi irányelv módosításáról [helyesen: a 3820/85/EGK tanácsi rendelet és a 91/439/EGK tanácsi irányelv módosításáról, illetve a 76/914/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről] szóló, 2003. július 15‑i 2003/59/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2003. L 226., 4. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 7. kötet, 441. o.) (10) preambulumbekezdése szerint a defenzív vezetés fejlődése, ami az észszerű üzemanyag‑felhasználással is együtt jár, kedvező hatást gyakorol mind a társadalomra, mind magára a közúti szállítási ágazatra.

9

Ezen irányelv „Alkalmazási kör” című 1. cikkének szövege a következő:

„Ezt az irányelvet az alábbi személyek által végzett járművezetésre kell alkalmazni:

a)

a tagállamok állampolgárai, és

b)

harmadik országok azon állampolgárai, akiket egy tagállami székhellyel rendelkező vállalkozás alkalmaz vagy foglalkoztat;

a továbbiakban: gépjárművezetők, akik a Közösségen belül, közforgalmú közutakon szállítást végeznek a következő eszközökkel:

olyan járművek, amelyek esetében [a vezetői engedélyekről szóló, 1991. július 29‑i] 91/439/EGK [tanácsi] irányelv [(HL 1991. L 237., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 1. kötet, 317. o.)] szerinti C1, C1 + E, C vagy C + E kategóriájú vagy ezzel egyenértékűnek elismert vezetői engedély szükséges,

[…]”

10

Az említett irányelv I. melléklete „A képesítés és a továbbképzés minimumkövetelményei” címet viseli. Annak 1. szakaszának 1.3. pontja értelmében a gépjármű‑vezetői alapképzés és továbbképzés meghatározásakor a tagállamok által figyelembe veendő ismereteknek a C, C + E, C1, C1 + E engedélyekkel összefüggésben többek között a tüzelőanyag‑fogyasztás optimalizálására kell vonatkozniuk.

A 2006/126/EK irányelv

11

A vezetői engedélyekről szóló, 2006. december 20‑i 2006/126/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2006. L 403., 18. o.) 2013. január 19‑től hatályon kívül helyezte a 91/439 irányelvet, és annak helyébe lépett. A 2006/126 irányelvnek a 2003/59 irányelv III. mellékletében szereplő megfelelési táblázattal összefüggésben értelmezett 4. cikkéből az következik, hogy az ezen utóbbi irányelvben szereplő C, C + E, C1, C1 + E engedélyek olyan járművekre vonatkoznak, amelyek főként közúti áruszállításra szolgálnak, és amelyek legnagyobb megengedett össztömege meghaladja a 3,5 tonnát.

12

A 2006/126 irányelv 17. cikkének harmadik bekezdése értelmében a hatályon kívül helyezett 91/439 irányelvre való hivatkozásokat a 2006/126 irányelvre történő hivatkozásnak kell tekinteni.

Az 561/2006 rendelet

13

Az 561/2006 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében e rendeletet többek között olyan járművekkel történő közúti áruszállításra kell alkalmazni, amelyek megengedett legnagyobb össztömege pótkocsival vagy félpótkocsival meghaladja a 3,5 tonnát.

14

E rendelet 10. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„A szállítási vállalkozás nem adhat az alkalmazott vagy a rendelkezésére bocsátott járművezetők számára a megtett úthosszhoz és/vagy a szállított áru mennyiségéhez kapcsolódó fizetést – jutalom vagy bérpótlék formájában sem –, ha az a kifizetés veszélyezteti a közlekedés biztonságát és/vagy ezen rendelet megsértésére ösztönöz.”

A 44/2001/EK rendelet

15

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.; helyesbítések: HL 2006. L 242., 6. o.; HL 2011. L 124., 47. o.) 68. cikke az (1) bekezdésében azt írta elő, hogy e rendelet a tagállamok között az új tagállamoknak az ezen egyezményhez való csatlakozásáról szóló későbbi egyezményeivel módosított, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló 1968. szeptember 27‑i egyezmény (HL 1972. L 299., 32. o.; a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény) helyébe lép, kivéve a tagállamok bizonyos területeit, a (2) bekezdésében pedig úgy rendelkezett, hogy amennyiben a Brüsszeli Egyezmény rendelkezéseinek helyébe a tagállamok között e rendelet lép, az egyezményre történő hivatkozás az e rendeletre történő hivatkozásnak tekintendő.

Az 1215/2012/EU rendelet

16

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 351., 1. o.) a (8) preambulumbekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„2000. december 22‑én a Tanács elfogadta a [44/2001] rendeletet, amely a tagállamok EUMSZ alá tartozó területén – Dánia kivételével – a tagállamok egymás közötti viszonylatában [a Brüsszeli Egyezmény] helyébe lépett. A [polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló megállapodásnak az Európai Közösség és a Dán Királyság közötti megkötéséről szóló, 2006. április 27‑i] 2006/325/EK tanácsi határozattal [HL 2006. L 120., 22. o.] a Közösség megállapodást kötött Dániával a [44/2001] rendelet Dániában történő alkalmazásának biztosításáról. […]”

17

E rendelet 21. cikke (1) bekezdésének a) pontja előírja, hogy a valamely tagállam területén letelepedett munkaadó annak a tagállamnak a bíróságai előtt perelhető, amelyben lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik.

18

Az említett rendelet 62. cikkének (1) bekezdése szerint annak megállapítása során, hogy a fél rendelkezik‑e lakóhellyel vagy székhellyel abban a tagállamban, amelynek bíróságát felhívták, a bíróság saját belső jogát alkalmazza.

19

Az 1215/2012 rendelet 80. cikke értelmében e rendelet hatályon kívül helyezi a 44/2001 rendeletet. A hatályon kívül helyezett rendeletre való hivatkozásokat az 1215/2012 rendeletre való hivatkozásként kell értelmezni.

A magyar jog

20

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 3. §‑ának (2) bekezdése előírja, hogy e törvényt – eltérő rendelkezés hiányában – akkor kell alkalmazni, ha a munkavállaló a munkát rendszerint Magyarországon végzi.

21

Az Mt. 285. §‑ának szövege a következő:

„(1)   A munkavállaló és a munkáltató a munkaviszonyból vagy az e törvényből származó, a szakszervezet, az üzemi tanács az e törvényből vagy kollektív szerződésből, vagy üzemi megállapodásból származó igényét bíróság előtt érvényesítheti.

[…]

(4)   A munkavállaló a 295. §‑ban foglaltak alapján a magyarországi foglalkoztatás tartamára fennálló igényét magyar bíróság előtt is érvényesítheti.”

22

E törvénykönyv 295. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ha a külföldi munkáltató – harmadik személlyel kötött megállapodás alapján – a munkavállalót Magyarország területén olyan munkaviszonyban foglalkoztatja, amelyre a 3. § (2) bekezdése alapján e törvény hatálya nem terjed ki, a (4) bekezdésben foglalt kivétellel a munkaviszonyra

a)

a leghosszabb munkaidő vagy a legrövidebb pihenőidő mértéke,

b)

a fizetett éves szabadság legalacsonyabb mértéke,

c)

a legalacsonyabb munkabér összege,

d)

a munkaerő‑kölcsönzésnek a 214–222. §‑ban meghatározott feltételei,

e)

a munkavédelmi feltételek,

f)

a várandós vagy kisgyermekes nő, valamint a fiatal munkavállaló munkavállalási és foglalkoztatási feltételei, továbbá

g)

az egyenlő bánásmód követelménye tekintetében a magyar jog szabályait kell alkalmazni, ideértve a munkaviszonyra kiterjesztett hatályú kollektív szerződésben foglalt rendelkezéseiket is.”

23

Az Mt. 299. cikke értelmében annak célja többek között a 96/71 irányelvnek a belső jogba való átültetése.

Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

24

OL, PM, és RO (a továbbiakban: az alapügyben érintett gépjárművezetők) 2015. június 12‑én, 2016. július 7‑én, illetve 2016. augusztus 26‑án tehergépjármű‑vezetői munkakörre vonatkozó munkaszerződést kötöttek a Rapidspeddel, amely magyarországi székhelyű társaság.

25

E szerződések, amelyeket egységesen fogalmaztak meg, azt írják elő, hogy bár a munkavállaló munkakörébe tartozik a nemzetközi fuvarfeladat teljesítése mellett a belföldi árufuvarozás elvégzése is, a munkáját szokásosan olyan helyeken végzi, amelyeken elsődlegesen szokás szerint külföldön találhatóak, anélkül azonban, hogy a külföldön végzett munka állandó jellegű lenne.

26

A magyar jog értelmében a munkavállaló a külföldön végzett munkáért napidíjra jogosult. A Bíróság rendelkezésére álló iratokból, és különösen a Rapidsped által kibocsátott, a munkavállalóknak szóló tájékoztató dokumentumból kitűnik, hogy minél hosszabb volt a munkavállaló külföldi kiküldetésének időtartama – amely a szerződés értelmében főszabály szerint a munkavállaló választásától függően három és öt hét közötti tartamot érhetett el –, annál magasabb volt e napidíj összege. Ugyanezen dokumentum pontosította, hogy az említett napidíj célja a külföldön felmerült költségek fedezése.

27

Az alapügyben érintett gépjárművezetők munkaszerződése ezenfelül e gépjárművezetők számára az üzemanyag‑megtakarítás után a munkáltató mérlegelése tárgyát képező juttatást írt elő, amely az üzemanyag‑fogyasztást a megtett távolsághoz viszonyító képleten alapult.

28

Az alapügyben érintett gépjárművezetők a munkájukat úgy végezték, hogy kisbusszal Franciaországba utaztak. A kiküldetés idején mindvégig a Rapidsped diszpécserei határozták meg az elvégzendő fuvarfeladatokat, tehát azt, hogy mikor, melyik gépjárművel, és milyen útvonalon kell az árukat fuvarozni. Az említett gépjárművezetők a kabotázs szabályok betartása miatt néhány alkalommal határt léptek át.

29

A Rapidsped az alapügyben érintett gépjárművezetőket minden külföldi kiküldetési időszak előtt ellátta egy magyar közjegyző által hitelesített nyilatkozattal, valamint a francia munkaügyi minisztérium által kiállított kiküldetési tanúsítvánnyal, amelyek szerint a munkavállalók órabére 10,40 euró, vagyis magasabb, mint a francia közúti szállítási ágazatra alkalmazandó minimálórabér, amely 9,76 euróban került megállapításra.

30

Az alapügyben érintett gépjárművezetők keresetet indítottak a Rapidsped ellen a kérdést előterjesztő bíróság, a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (Magyarország) előtt azzal az indokkal, hogy a Franciaországban teljesített munkaidőnek megfelelő munkabérük nem éri el a francia minimálbért.

31

Az alapügyben érintett gépjárművezetők munkaszerződései értelmében e gépjárművezetők a 2018‑as év során ténylegesen bruttó 545 eurós havi bérben, azaz 3,24 eurós órabérben részesültek. A Rapidsped a francia minimálbér és az említett gépjárművezetők részére kifizetett órabér közötti óránkénti 6,52 eurós különbözetet érintően a kérdést előterjesztő bíróság előtt azzal érvel, hogy azt a napidíj és az üzemanyag‑megtakarításra vonatkozóan a gépjárművezetők számára nyújtott juttatás összege fedezte, mivel ezek a munkabérük részét képezték, amit az említett gépjárművezetők vitatnak.

32

A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint abban az esetben, ha a 96/71 irányelv alkalmazandó a nemzetközi árufuvarozásra, az alapeljárás tárgyát képező helyzet ezen irányelv hatálya alá tartozik, mivel a Magyarországon bejegyzett munkáltató – azaz a Rapidsped – a magyar munkajog szerint foglalkoztatott magyar munkavállalóit, azaz, az alapügyben érintett gépjárművezetőket a saját nevében és irányítása alatt küldi ki az Európai Unió más tagállamaiba, hogy ott végezzenek árufuvarozási szolgáltatást a kiküldetés helye szerinti megbízók részére. A munkavállalók mindeközben a kiküldetést elrendelő Rapidspeddel álltak munkaviszonyban.

33

E körülmények között a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)

A [96/71] irányelv l. cikk[ének] (1) bekezdésében írtakat, figyelemmel a 3. és 5. cikkére, valamint az Mt. 285. és 299. §‑aira is, úgy kell‑e érteni, hogy az irányelv, illetve a francia minimálbérre vonatkozó előírások megsértésére a magyar munkavállalók hivatkozhatnak magyar munkáltatójukkal szemben, magyar bíróság előtt indított perben?

2)

A munkavállalók külföldi kiküldetésének idejére, az annak során felmerülő költségek fedezetére szolgáló napidíj a munkabér részének tekinthető‑e?

3)

Nem ütközik‑e az [561/2006] rendelet 10. cikkébe az a gyakorlat, hogy a munkáltató a gépkocsivezetők részére a megtett út és az üzemanyag-fogyasztás arányához viszonyított megtakarítás esetén, egy képlet alapján juttatást ad, amely juttatás nem része a munkaszerződésük szerinti munkabérnek, utána sem adót, sem járulékot nem fizetnek? Az üzemanyag megtakarítás elérése azonban a gépkocsivezetőket olyan vezetésre ösztönzi (pl. lejtőkön minél hosszabb tartamú szabadonfutás), amely felveti a közlekedés biztonságának veszélyeztetését?

4)

A [96/71] irányelv alkalmazandó‑e a nemzetközi árufuvarozásra, különös tekintettel arra, hogy az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást kezdeményezett Franciaországgal és Németországgal szemben amiatt, hogy ezek az országok a közúti közlekedési ágazatra is alkalmazzák a minimálbérre vonatkozó jogszabályaikat?

5)

Egy irányelv önmagában – a nemzeti jogba történő átültetés elmaradása esetén – keletkeztethet‑e kötelezettséget magánszemély terhére, és így önmagában erre az irányelvre lehet‑e kereseti kérelmet alapítani magánszeméllyel szemben egy nemzeti bíróság előtt folyó perben?”

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

A negyedik kérdésről

34

A kérdést előterjesztő bíróság a negyedik kérdésével, amelyet elsőként célszerű vizsgálni, lényegében arra vár választ, hogy a 96/71 irányelvet úgy kell‑e értelmezni, hogy az alkalmazandó határokon átnyúló szolgáltatásoknak a közúti szállítási ágazatban történő nyújtására.

35

Emlékeztetni kell arra, hogy a 2020. december 1‑jei Federatie Nederlandse Vakbeweging ítélet (C‑815/18, EU:C:2020:976) 41. pontjában a Bíróság megállapította, hogy e kérdésre igenlően kell válaszolni.

36

E körülmények között a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 96/71 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy az alkalmazandó határokon átnyúló szolgáltatásoknak a közúti szállítási ágazatban történő nyújtására.

Az első kérdésről

37

A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a 96/71 irányelv 1. cikkének a 3. és 5. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy ha egy tagállamban letelepedett munkáltató megsérti valamely más tagállam minimálbérre vonatkozó rendelkezéseit, az előbbi tagállamból kiküldött munkavállalók annak bíróságai előtt hivatkozhatnak e megsértésre az említett munkáltatóval szemben.

38

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok legalacsonyabb mértékét képező rendelkezések betartásának biztosítása érdekében a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tagállamok gondoskodnak arról, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, a valamely tagállamban letelepedett vállalkozások a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében biztosítják a más tagállam területén kiküldetésben lévő munkavállalóknak azokat a munka‑ és foglalkoztatási feltételeket, amelyek e tagállam területén alkalmazandóak, és amelyek az e rendelkezésben felsorolt kérdésekkel kapcsolatosak, többek között ideértve a minimális bérszintet (lásd ebben az értelemben: 2015. február 12‑iSähköalojen ammattiliitto ítélet, C‑396/13, EU:C:2015:86, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

39

Ami a 96/71 irányelv 5. cikkét illeti, e rendelkezés második albekezdése előírja a tagállamok számára különösen annak biztosítását, hogy megfelelő eljárások álljanak a kiküldött munkavállalók rendelkezésére az irányelv szerinti kötelezettségek érvényesítésére. Következésképpen az említett munkavállalók számára lehetséges kell, hogy legyen az, hogy bírósági úton érvényesítsék az említett irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében említett, olyan munka‑ és foglalkoztatási feltételek tiszteletben tartását, mint a minimális bérszintre vonatkozó feltétel.

40

A 96/71 irányelv 6. cikke azt írja elő, hogy a kiküldött munkavállalók azon lehetőségén kívül, hogy a joghatóságról szóló meglévő nemzetközi egyezmények szerint joghatósággal rendelkező bíróságok tagállamában indítsanak keresetet az ezen irányelv 3. cikkében biztosított munka‑és foglalkoztatási feltételekhez való jog érvényesítése érdekében, az említett munkavállalók azon tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságai előtt is indíthatnak ilyen keresetet, amelynek a területére őket kiküldik vagy kiküldték.

41

Ebből az következik, hogy a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, valamint 5. és 6. cikkét úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezések a kiküldött munkavállaló számára a munkaviszonyra alkalmazandó jogtól függetlenül biztosítják a jogot ahhoz, hogy az előző pontban említett bármelyik joghatósággal rendelkező bíróság előtt hivatkozhasson a fogadó államnak az ezen előbbi rendelkezésben felsorolt területeket érintő munka‑ és foglalkoztatási feltételekre – és többek között a minimális bérszintre – vonatkozó rendelkezéseire.

42

Végezetül meg kell állapítani, hogy az 1215/2012 rendelet 21. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében, amelyre a 96/71 irányelv 6. cikke „a joghatóságról szóló meglévő nemzetközi egyezmények” fordulattal közvetetten hivatkozik, a valamely tagállam területén letelepedett munkaadó annak a tagállamnak a bíróságai előtt perelhető, amelyben lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik.

43

Ezenfelül az 1215/2012 rendelet 62. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy annak megállapítása során, hogy a fél rendelkezik‑e lakóhellyel vagy székhellyel abban a tagállamban, amelynek bíróságát felhívták, a bíróság saját belső jogát alkalmazza.

44

Így a jelen ügyben, annak megállapítása érdekében, hogy az 1215/2012 rendelet értelmében fennáll‑e a joghatósága, a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia, hogy az alapügyben érintett gépjárművezetők munkáltatója Magyarország joga szerint e tagállamban rendelkezik‑e székhellyel vagy lakóhellyel.

45

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését és 6. cikkét az 5. cikkével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezések megkövetelik azt, hogy ha egy tagállamban letelepedett munkáltató megsérti valamely más tagállam minimálbérre vonatkozó rendelkezéseit, az előbbi tagállamból kiküldött munkavállalók annak valamely bírósága előtt hivatkozhassanak e megsértésre az említett munkáltatóval szemben, ha e bíróság joghatósága fennáll.

A második kérdésről

46

A kérdést előterjesztő bíróság a második kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (7) bekezdésének második albekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a munkavállalók külföldi kiküldetése során felmerült költségek fedezésére szolgáló napidíjat a minimálbér részének kell tekinteni.

47

E tekintetben meg kell állapítani, hogy egyrészt a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének második albekezdése az ugyanezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerinti minimális bérszint megállapítása érdekében kifejezetten annak a tagállamnak a nemzeti jogszabályaira, illetve gyakorlatára hivatkozik, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik (2015. február 12‑iSähköalojen ammattiliitto ítélet, C‑396/13, EU:C:2015:86, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48

Másrészt az említett irányelv 3. cikke (7) bekezdésének második albekezdése a kiküldetéshez tartozó juttatások vonatkozásában pontosítja, hogy a díjazás ezen elemei mennyiben tekinthetők a minimálbér részének az ugyanezen irányelv 3. cikkében meghatározott munka‑ és foglalkoztatási feltételek összefüggésében (2015. február 12‑iSähköalojen ammattiliitto ítélet, C‑396/13, EU:C:2015:86, 33. pont).

49

Azon kérdést illetően, hogy az olyan napidíj, mint amely az alapügy tárgyát képezi, a 96/71 irányelv 3. cikke értelmében vett minimálbér részét képezi‑e, emlékeztetni kell arra, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (7) bekezdésének második albekezdése értelmében valamely díjat abban az esetben kell a minimálbér részét képező, „kiküldetéshez tartozó juttatásnak” tekinteni, ha azt a munkavállalónak nem a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségek megtérítésére fizetik ki.

50

A jelen ügyben, még ha az alapügy tárgyát képező napidíjat a Rapidsped által a személyzete számára készített tájékoztató feljegyzés úgy is írja le, hogy az a kiküldött munkavállalók külföldön felmerült költségeinek fedezésére szolgál, e díj összege aszerint változik, hogy e kiküldetés három, négy vagy öt hétig, vagy akár hosszabb ideig tart‑e. Márpedig úgy tűnik, hogy e második elem, konkrétan az említett díj átalányjellege és progresszivitása arra utal, hogy ezen utóbbi díj rendeltetése nem igazán a munkavállalók külföldön felmerült költségeinek a fedezése, hanem inkább – a 2015. február 12‑iSähköalojen ammattiliitto ítélet (C‑396/13, EU:C:2015:86, 48. pont) alapjául szolgáló ügy tárgyát képező díjhoz hasonlóan – a kiküldetéshez kapcsolódó, abban álló hátrányok ellensúlyozása, hogy e munkavállalók a szokásos környezetüktől távol tartózkodnak.

51

Ezenkívül a Bíróság rendelkezésére álló iratokból nem tűnik ki, hogy e díjat ténylegesen felmerült költségek, mint például utazás, lakás és ellátás megtérítésére fizetnék ki.

52

Ugyanakkor emlékeztetni kell arra, hogy azok a pótlékok és kiegészítések, amelyeket annak a tagállamnak a nemzeti jogszabályai, illetve gyakorlata, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik, nem határoznak meg a minimálbér alkotórészeként, és amelyek módosítják a munkavállaló által végzett munka és az általa kapott ellenszolgáltatás viszonyát, a 96/71 irányelv rendelkezései értelmében nem tekinthetők ilyen alkotóelemeknek. Teljesen természetes ugyanis, hogy ha a munkáltató a munkavállalótól többletmunkát vagy különleges körülmények között végzendő munkát vár el, akkor e többletmunkavégzést e munkavállaló felé anélkül kell kiegyenlítenie, hogy e kiegyenlítés a minimálbér számításakor figyelembe vehető lenne (2005. április 14‑iBizottság kontra Németország ítélet, C‑341/02, EU:C:2005:220, 39. és 40. pont).

53

A jelen ügyben, mivel a Bíróság nem rendelkezik minden releváns információval, a kérdést előterjesztő bíróságnak kell elvégeznie az e tekintetben szükséges vizsgálatokat.

54

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (7) bekezdésének második albekezdését úgy kell értelmezni, hogy az olyan napidíj, amelynek összege a munkavállaló kiküldetésének időtartamától függően változik, a minimálbér részét képező, kiküldetéshez tartozó juttatásnak minősül, kivéve ha azt a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségek, mint például utazás, lakás és ellátás megtérítésére fizetik ki, vagy ha az olyan pótléknak felel meg, amely módosítja a munkavállaló által végzett munka és az általa kapott ellenszolgáltatás viszonyát.

A harmadik kérdésről

55

A kérdést előterjesztő bíróság a harmadik kérdésével lényegében arra vár választ, hogy az 561/2006 rendelet 10. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha egy közúti szállítási vállalkozás a megtett úthoz viszonyított üzemanyag‑fogyasztás csökkentése formájában teljesített megtakarítás alapján számított juttatást biztosít a gépjárművezetőknek.

56

Az 561/2006 rendelet 10. cikkének (1) bekezdése értelmében a szállítási vállalkozás nem adhat az alkalmazott vagy a rendelkezésére bocsátott járművezetők számára a megtett úthosszhoz és/vagy a szállított áru mennyiségéhez kapcsolódó fizetést – jutalom vagy bérpótlék formájában sem –, ha az a kifizetés veszélyezteti a közlekedés biztonságát és/vagy ezen rendelet megsértésére ösztönöz.

57

E rendelkezés alkalmazhatósága tehát két feltétel teljesülését feltételezi. Egyrészt a gépjárművezetők számára nyújtott kifizetést – még ha azt jutalom vagy bérpótlék formájában nyújtják is – a megtett úthossz és/vagy a szállított áru mennyisége alapján kell kiszámítani. Másrészt az ilyen kifizetésnek olyan jellegűnek kell lennie, amely veszélyezteti a közlekedés biztonságát és/vagy az 561/2006 rendelet megsértésére ösztönöz.

58

Megjegyezhető továbbá, hogy a 2003/59 irányelvből, és különösen annak (10) preambulumbekezdéséből, valamint a 2006/126 irányelvvel összefüggésben értelmezett I. mellékletéből az következik, hogy az a követelmény, amely szerint a 3,5 tonnát meghaladó össztömegű és az 561/2006 rendelet hatálya alá tartozó, közúti áruszállítást végző járművek vezetőinek az üzemanyag‑fogyasztás optimalizálásával kapcsolatos továbbképzésben kell részesülniük, olyan jellegű, amely kedvező hatást gyakorol mind a társadalomra, mind magára a közúti szállítási ágazatra.

59

Következésképpen, mivel az uniós jog megköveteli, hogy az említett járművek vezetői képesek legyenek az észszerű és gazdaságos vezetésre, az 561/2006 rendelet 10. cikkének (1) bekezdése nem tekinthető úgy, mint amely főszabály szerint megtiltja a szállítási vállalkozások számára, hogy az ilyen típusú járművezetést juttatás formájában biztosított pénzbeli ösztönzéssel segítsék elő.

60

Az ilyen juttatás azonban nem lenne összeegyeztethető az említett rendelkezéssel, ha ahelyett, hogy kizárólag az üzemanyag‑megtakarításhoz kapcsolódna, az ilyen megtakarítást a megtett úthossz és/vagy a szállított áru mennyisége alapján oly módon jutalmazná, amely a gépjárművezetőt a közlekedés biztonságát veszélyeztető és/vagy az 561/2006 rendeletet sértő magatartásokra ösztönzi.

61

Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróságnak kell meghatároznia az 561/2006 rendelet 10. cikke (1) bekezdésének hatályára vonatkozó ezen megfontolásokra tekintettel az alapügy tárgyát képező juttatás jellemzőit és hatásait.

62

Meg kell állapítani mindenesetre, hogy az üzemanyag‑megtakarítás számos tényezőtől függ, így az a puszta feltételezés, hogy az üzemanyag‑megtakarítás után nyújtott juttatás egyes vezetőket a lejtőkön való szabadonfutásra ösztönözhet, önmagában nem vezethet olyan megállapításhoz, hogy az ilyen juttatás sérti az 561/2006 rendelet 10. cikkének (1) bekezdésében előírt tilalmat.

63

A fenti megfontolások összességére tekintettel a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az 561/2006 rendelet 10. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal főszabály szerint nem ellentétes, ha egy közúti szállítási vállalkozás a megtett úthoz viszonyított üzemanyag‑fogyasztás csökkentése formájában teljesített megtakarítás alapján számított juttatást biztosít a gépjárművezetőknek. Az ilyen juttatás azonban sértené az e rendelkezésben megállapított tilalmat, ha ahelyett, hogy kizárólag az üzemanyag‑megtakarításhoz kapcsolódna, az ilyen megtakarítást a megtett úthossz és/vagy a szállított áru mennyisége alapján oly módon jutalmazná, amely a gépjárművezetőt a közlekedés biztonságát veszélyeztető vagy az 561/2006 rendeletet sértő magatartásokra ösztönzi.

Az ötödik kérdésről

64

A kérdést előterjesztő bíróság az ötödik kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a nemzeti jogba át nem ültetett irányelv keletkeztethet‑e olyan kötelezettséget valamely magánszemély számára, amelyre vele szemben egy másik magánszemély bíróság előtt hivatkozhat.

65

E tekintetben, bár az állandó ítélkezési gyakorlat szerint abban az esetben, ha nincs semmilyen lehetőség a nemzeti jognak az uniós joggal összhangban történő értelmezésére, valamely irányelv azon rendelkezésére, amely magánszemélyeket jogosít vagy rájuk kötelezettséget ró, magánszemélyek egymás közötti jogvitájában önmagában még akkor sem lehet hivatkozni, ha az máskülönben egyértelmű, pontos és feltétel nélküli (lásd ebben az értelemben: 2018. augusztus 7‑iSmith ítélet, C‑122/17, EU:C:2018:631, 41. és 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), a főtanácsnok által az indítványának a 74. pontjában kifejtettekkel egyetértve meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság semmilyen magyarázatot nem adott arra, hogy milyen indokok késztették a jelen kérdés felvetésére, és milyen összefüggés áll fenn a 96/71 irányelvben foglalt – és az említett bíróság által egyébiránt nem azonosított – releváns rendelkezések, valamint az alapügyre alkalmazandó nemzeti szabályozás között.

66

Márpedig a Bíróság eljárási szabályzata 94. cikkének c) pontja szerint valamennyi előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek tartalmaznia kell többek között „azon okok ismertetés[ét], amelyek miatt a kérdést előterjesztő bíróságban kérdés merült fel egyes uniós jogi rendelkezések értelmezésére vagy érvényességére vonatkozóan, valamint azt a kapcsolatot, amelyet e bíróság e rendelkezések és az alapeljárásban alkalmazandó nemzeti jog között felállít”.

67

Egyébiránt a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ahhoz, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra utalás keretében a Szerződéseknek megfelelően teljesíthesse a feladatát, elengedhetetlen, hogy a nemzeti bíróságok kifejtsék azokat a pontos okokat, amelyek alapján úgy vélik, hogy a kérdéseik megválaszolása szükséges az alapjogvita megoldásához (2021. április 14‑iCasa di Cura Città di Parma végzés, C‑573/20, nem tették közzé, EU:C:2021:307, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

68

Következésképpen az ötödik kérdés elfogadhatatlan.

A költségekről

69

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

 

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

 

1)

A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16–i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet úgy kell értelmezni, hogy az alkalmazandó határokon átnyúló szolgáltatásoknak a közúti szállítási ágazatban történő nyújtására.

 

2)

A 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését és 6. cikkét az 5. cikkével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezések megkövetelik azt, hogy ha egy tagállamban letelepedett munkáltató megsérti valamely más tagállam minimálbérre vonatkozó rendelkezéseit, az előbbi tagállamból kiküldött munkavállalók annak valamely bírósága előtt hivatkozhassanak e megsértésre az említett munkáltatóval szemben, ha e bíróság joghatósága fennáll.

 

3)

A 96/71 irányelv 3. cikke (7) bekezdésének második albekezdését úgy kell értelmezni, hogy az olyan napidíj, amelynek összege a munkavállaló kiküldetésének időtartamától függően változik, a minimálbér részét képező, kiküldetéshez tartozó juttatásnak minősül, kivéve ha azt a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségek, mint például utazás, lakás és ellátás megtérítésére fizetik ki, vagy ha az olyan pótléknak felel meg, amely módosítja a munkavállaló által végzett munka és az általa kapott ellenszolgáltatás viszonyát.

 

4)

A közúti szállításra vonatkozó egyes szociális jogszabályok összehangolásáról, a 3821/85/EGK és a 2135/98/EK tanácsi rendelet módosításáról, valamint a 3820/85/EGK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2006. március 15‑i 561/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 10. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal főszabály szerint nem ellentétes, ha egy közúti szállítási vállalkozás a megtett úthoz viszonyított üzemanyag‑fogyasztás csökkentése formájában teljesített megtakarítás alapján számított juttatást biztosít a gépjárművezetőknek. Az ilyen juttatás azonban sértené az e rendelkezésben megállapított tilalmat, ha ahelyett, hogy kizárólag az üzemanyag‑megtakarításhoz kapcsolódna, az ilyen megtakarítást a megtett úthossz és/vagy a szállított áru mennyisége alapján oly módon jutalmazná, amely a gépjárművezetőt a közlekedés biztonságát veszélyeztető vagy az 561/2006 rendeletet sértő magatartásokra ösztönzi.

 

Aláírások


( *1 ) Az eljárás nyelve: magyar.