—

a Martin Meat Kft. képviseletében Zuberecz R. ügyvéd,

—

Simonfay Géza és Ulrich Salburg képviseletében Nagy V. ügyvéd,

—

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z. és Pálfy A. M., meghatalmazotti minőségben,

—

a német kormány képviseletében T. Henze és J. Möller, meghatalmazotti minőségben,

—

az osztrák kormány képviseletében G. Hesse, meghatalmazotti minőségben,

—

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna és D. Lutostańska, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében J. Enegren és Sipos A., meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány (HL 2003. L 236., 33. o., a továbbiakban: 2003. évi csatlakozási okmány) X. melléklete 1. fejezete (2) és (13) bekezdésének, valamint a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16‑i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.; helyesbítés: HL 2015. L 111., 34. o.) 1. cikke (3) bekezése c) pontjának a Vicoplus és társai ítélettel (C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64) összefüggésben történő értelmezésére vonatkozik.

2

Ezt a kérelmet a Martin Meat Kft. (a továbbiakban: Martin Meat), valamint Simonfay G. és U. Salburg jogi tanácsadók közötti jogvitában terjesztették elő a Martin Meat azon bírságból keletkező kárának megtérítése tárgyában, amelyet azért köteles megfizetni, mert úgy küldött ki Ausztriába magyar munkavállalókat, hogy számukra nem szerzett be foglalkoztatási engedélyt.

3

A 2003. évi csatlakozási okmány 24. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az ezen okmány V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII. és XIV. mellékletében felsorolt intézkedéseket az új tagállamok vonatkozásában az említett mellékletekben meghatározott feltételekkel kell alkalmazni.”

4

A 2003. évi csatlakozási okmány X. melléklete „A csatlakozási okmány 24. cikkében hivatkozott lista: Magyarország” címet viseli. E melléklet „Személyek szabad mozgása” című 1. fejezetének (1), (2), (5) és (13) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„(1)   A munkavállalók szabad mozgásával és a [munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16‑i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.)] 1. cikkében meghatározott, a munkavállalók ideiglenes mozgásával járó szolgáltatások nyújtásának szabadságával összefüggésben az [EUMSZ 45. cikket és az EUMSZ 56. cikk első bekezdését] egyrészről Magyarország, másrészről Belgium, a Cseh Köztársaság, Dánia, Németország, Észtország, Görögország, Spanyolország, Franciaország, Írország, Olaszország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Hollandia, Ausztria, Lengyelország, Portugália, Szlovénia, Szlovákia, Finnország, Svédország és az Egyesült Királyság között csak a (2)–(14) bekezdésben foglalt átmeneti rendelkezésekre is figyelemmel kell teljes mértékben alkalmazni.

(2)   A [munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 1‑jei 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.)] 1–6. cikkétől eltérve, a csatlakozás időpontját követő kétéves időszak végéig a jelenlegi tagállamok a nemzeti jogszabályaikban vagy a kétoldalú megállapodásokban foglalt rendelkezéseket alkalmazzák a magyar állampolgárok területükön való munkavállalási jogosultságára. E rendelkezések alkalmazását a jelenlegi tagállamok a csatlakozás időpontját követő ötéves időszak végéig fenntarthatják.

[...]

(5)   Az a tagállam, amely a (2) bekezdésben említett ötéves időszak végéig fenntartja a nemzeti jogszabályaiban vagy a kétoldalú megállapodásokban foglalt rendelkezések alkalmazását, amennyiben munkaerőpiacának súlyos zavara alakul ki, vagy ennek kialakulása fenyeget, a Bizottság értesítését követően, a csatlakozás időpontját követő hétéves időszak végéig alkalmazhatja ezeket a rendelkezéseket. Ilyen értesítés hiányában az [1612/68/EGK rendelet] 1–6. cikkét kell alkalmazni.

[...]

(13)   Németország, illetve Ausztria a munkaerőpiacukon egy adott régióban a [96/71] irányelv 56. cikke szerinti transznacionális szolgáltatásnyújtásokból eredően egyes érzékeny szolgáltatási ágazatokban fellépő vagy fenyegető súlyos zavarok esetében, ameddig a magyar munkavállalók szabad mozgására a fenti átmeneti rendelkezések értelmében a nemzeti jogszabályaiban vagy kétoldalú megállapodásokban foglalt rendelkezéseket alkalmazza, a Bizottság értesítését követően eltérhet az [EUMSZ 56. cikk első bekezdésében] foglaltaktól, annak érdekében, hogy a Magyarországon letelepedett társaságok által nyújtott szolgáltatások körében korlátozza azon munkavállalók ideiglenes mozgását, akik munkavégzésre való jogosultságára Németországban, illetve Ausztriában a nemzeti jogszabályokat kell alkalmazni.

Ez az eltérés az alább felsorolt szolgáltatási ágazatokra vonatkozhat:

[...]

[kertészeti szolgáltatások, kőmegmunkálás, fémszerkezet és szerkezetelemek gyártása, építőipar, ideértve a kapcsolódó tevékenységeket is, biztonsági tevékenységek, ipari takarítás, tisztítás, házi betegápolás és szociális ellátás elhelyezés nélkül]

[...]”

5

A 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete „A csatlakozási okmány 24. cikkében hivatkozott lista: Lengyelország” címet viseli. E lista a Lengyel Köztársaság tekintetében olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek lényegében megegyeznek a Magyar Köztársaságra vonatkozó rendelkezésekkel.

6

A 96/71 irányelv 1. cikkének szövege a következő:

„(1)   Ezt az irányelvet arra, a tagállamban letelepedett vállalkozásra kell alkalmazni, amely a szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében munkavállalókat küld egy másik tagállam területére a (3) bekezdéssel összhangban.

[...]

(3)   Ezt az irányelvet akkor kell alkalmazni, ha az (1) bekezdésben említett vállalkozás az alábbi transznacionális intézkedések valamelyikét megteszi:

7

A munkaerő rendelkezésre bocsátásáról szóló osztrák törvény (Arbeitskräfteüberlassungsgesetz, BGBl. 196/1988, a továbbiakban: AÜG) 3. §‑ának (1) bekezdése szerint a munkaerő rendelkezésre bocsátása a munkavállalók harmadik személy részére munkavégzés céljából történő rendelkezésre bocsátása.

8

Az AÜG 4. §‑ának szövege a következő:

„(1)   A munkavállalók rendelkezésre bocsátásának megállapításához annak tényleges tartalma és nem a látszólagos tényállás az irányadó.

(2)   Munkavállalók rendelkezésre bocsátása áll fenn különösen akkor, ha a munkavállalók vállalkozási szerződés teljesítésének keretében a megrendelő telephelyén végeznek munkát, azonban:

9

A külföldi munkavállalók foglalkoztatásáról szóló törvény (Ausländerbeschäftigungsgesetz, BGBl. 218/1975; a továbbiakban: AuslBG) 18. §‑a (1)–(11) bekezdésének az alapügy tényállásakor alkalmazandó szövege határozza meg azon eseteket, amelyekben a külföldinek foglalkoztatási vagy kiküldetési engedélyt kell beszereznie.

10

Az AuslBG 18. §‑ának (2) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„Az Európai Gazdasági Térség valamely másik tagállamában működési székhellyel rendelkező vállalkozástól átmeneti munkavégzés céljából Ausztriába küldött külföldi munkavállalók számára nincs szükség foglalkoztatási vagy kiküldetési engedélyre, ha

11

Az AuslBG 32a. §‑a átmeneti rendelkezés az Európai Unióhoz 2004. május 1‑jén csatlakozott tagállamok tekintetében. E § a következőket írja elő:

„A 18. § (1)–(11) bekezdése alkalmazandó az (1) bekezdés szerinti olyan [uniós] polgár vagy olyan harmadik országbeli állampolgár foglalkoztatása esetén, akit a Cseh Köztársaságban, az Észt Köztársaságban, a Lett Köztársaságban, a Litván Köztársaságban, a Magyar Köztársaságban, a Lengyel Köztársaságban, a Szlovén Köztársaságban és a Szlovák Köztársaságban működési székhellyel rendelkező munkáltató Ausztriába küld ki, hogy ott ideiglenes jelleggel olyan szolgáltatási ágazatban nyújtson szolgáltatásokat, amelyek tekintetében az [EUMSZ 56. cikkben] rögzített szolgáltatásnyújtás szabadsága a csatlakozási szerződés személyek szabad mozgásáról szóló fejezetének (13) bekezdése értelmében korlátozható (a csatlakozási okmány 24. cikke szerinti V., VI., VII., VIII–X., XI., XII–XIV. mellékletben szereplő felsorolások).”

12

A húsfeldolgozásra és a feldolgozott hús értékesítésére szakosodott Alpenrind GmbH (a továbbiakban: Alpenrind), osztrák jog szerinti társaság 2007 során szerződést kötött a magyarországi székhelyű Martin Meat társasággal. E szerződés értelmében a Martin Meatnek hetente 25 marhafelet kellett feldolgoznia és értékesítésre kész húscsomagokba csomagolnia.

13

A húsfeldolgozási és ‑csomagolási műveletekre az Alpenrind salzburgi (Ausztria) vágóhídjának helyiségeiben került sor. E helyiségeket és az e műveletek céljából használt gépeket a Martin Meat bérelte, és bérleti átalánydíjat fizetett az Alpenrindnek. Ez utóbbi fizette a helyiségekkel kapcsolatos működési költségeket. Az említett műveletek keretében használt olyan eszközök, mint a kések, fűrészek, és a védőruházat a Martin Meat sajátjai voltak.

14

E műveleteket a Martin Meat magyar munkavállalói hajtották végre. Az Alpenrind csoportvezetője adott útmutatást a Martin Meat csoportvezetőjének azt illetően, hogy milyen húst kell feldolgozni és hogyan. Ezt követően a Martin Meat csoportvezetője szervezte meg e munkavállalók munkáját, akiknek utasításokat adott. Az Alpenrind az elvégzett munka minőségét ellenőrizte.

15

A Martin Meat által nyújtott szolgáltatások után járó díjazás a feldolgozott hús mennyiségének függvénye volt. E díjazás csökkent a feldolgozott hús elégtelen minősége esetén.

16

A Martin Meat által az osztrák hatóságoknak benyújtott, a kiküldetés jóváhagyása iránti kérelmek nyomán e hatóságok tudatták vele, hogy az Alpenrinddel fennálló szerződéses jogviszonyát nem munkaerő szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódó kiküldetésének minősítik – amely esetében az AuslBG 18. §‑ának (12) bekezdése értelmében csak a kiküldetés jóváhagyása szükséges –, hanem az AÜG 4. §‑a értelmében vett munkaerő rendelkezésre bocsátásának, amihez foglalkoztatási engedélyt követelnek meg a 2003. évi csatlakozási okmány munkaerőpiachoz való hozzáférésre vonatkozó olyan átmeneti rendelkezései alapján, mint az AuslBG 32a. §‑ának (6) bekezdésébe átültetett rendelkezések.

17

Ennek következtében az Alpenrindre 700000 eurót meghaladó összegű bírságot róttak ki. Az Alpenrind és a Martin Meat közötti szerződés értelmében e bírságot ez utóbbinak kellett megfizetnie.

18

A Martin Meat úgy döntött, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előtt keresetet indít jogi tanácsadói, Simonfay G. és U. Salburg felelősségének megállapítása iránt. Ez utóbbiak az említett szerződés megkötése előtt arról tájékoztatták a Martin Meatet, hogy e szerződés teljesítéséhez – amely magyar munkavállalók ausztriai vágóhídon történő foglalkoztatását írta elő – nincs szükség foglalkoztatási engedélyek beszerzésére. Ennek megfelelően úgy vélekedtek, hogy az alapügyben szereplő tevékenység nem tartozik a 2003. évi csatlakozási okmány által érzékenynek minősített szolgáltatási ágazatok közé, és az érintett szerződéses jogviszony nem munkaerő rendelkezésre bocsátására irányul.

19

E körülmények között a Pesti Központi Kerületi Bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

20

A kérdést előterjesztő bíróság második kérdésével, amelyet elsőként kell megvizsgálni, lényegében arra kérdez rá, hogy a 2003. évi csatlakozási okmány X. melléklete 1. fejezetének (2) és (13) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az Osztrák Köztársaság jogosult ezen melléklet 1. fejezete (2) bekezdésének megfelelően korlátozni területén a munkaerő rendelkezésre bocsátását, még akkor is, ha e rendelkezésre bocsátás nem valamely, az említett melléklet 1. fejezetének (13) bekezdése értelmében vett érzékeny ágazatot érint.

21

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2003. évi csatlakozási okmány X. melléklete 1. fejezetének (2) bekezdése eltérést enged a munkavállalók szabad mozgásától, mivel a magyar állampolgárokra átmeneti jelleggel nem rendeli alkalmazni az 1612/68 rendelet 1–6. cikkét. E rendelkezés előírja, hogy 2004. május 1‑jét követő kétéves időszak során a tagállamok alkalmazhatják a nemzeti rendelkezéseket vagy a kétoldalú megállapodásokban foglalt rendelkezéseket a magyar állampolgárok területükön való munkavállalási jogosultságára. Az említett rendelkezés előírja azt is, hogy ezen intézkedések alkalmazását a tagállamok a Magyar Köztársaság Unióhoz történő csatlakozásának időpontját követő ötéves időszak végéig fenntarthatják.

22

Ugyanezen okmány X. melléklete 1. fejezetének (13) bekezdése szintén eltérést enged, ezúttal a szolgáltatásnyújtás szabadságától, mégpedig akkor, ha az a munkavállalók átmeneti mozgásával jár. E rendelkezés csak a Németországi Szövetségi Köztársaságra és az Osztrák Köztársaságra alkalmazandó, és az e tagállamok által a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezdése szerinti összes szolgáltatásra vonatkozó átmeneti rendszer kialakítása érdekében kezdeményezett tárgyalások eredménye (lásd analógia útján: Vicoplus és társai ítélet, C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64, 40. pont). E rendelkezés felsorolja azon érzékeny ágazatokat, amelyek tekintetében e két tagállamnak jogában áll korlátozni a munkavállalók átmeneti mozgásával járó szolgáltatásnyújtás szabadságát. A 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezésének c) pontja értelmében vett munkaerő rendelkezésre bocsátása ilyen szolgáltatásnak minősül.

23

A Bíróság a Vicoplus és társai ítéletben (C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64, 32. pont) megállapította, hogy a Holland Királyság által a lengyel munkavállalókkal szemben meghozott intézkedéseket illetően az olyan tagállami szabályozást, amely a külföldi munkaerő rendelkezésre bocsátását foglalkoztatási engedély kiadásához köti, olyan rendelkezésnek kell tekinteni, amely a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezetének (2) bekezdése értelmében a lengyel állampolgárok ugyanezen tagállam munkaerőpiacára való bejutását szabályozza, ami a Lengyel Köztársaságot illetően lényegében ezen okmány jelen ügyben alkalmazandó X. melléklete 1. fejezetének (2) bekezdésével megegyező rendelkezés.

24

E megállapításból következett, hogy a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett munkaerő rendelkezésre bocsátása korlátozásának jogosultsága nemcsak az e tekintetben a tárgyalásokon külön eltérést elérő Németországi Szövetségi Köztársaság és az Osztrák Köztársaság részére volt fenntartva, hanem az összes többi tagállamra is kiterjedt, amely a Lengyel Köztársaság csatlakozásának idején már az Unió tagállama volt (lásd ebben az értelemben: Vicoplus és társai ítélet C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64, 40. pont).

25

Tekintve, hogy a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezetének (2) és (13) bekezdése lényegében azonos ezen okmány X. melléklete 1. fejezetének (2) és (13) bekezdésével, a Vicoplus és társai ítéletben (C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64) szereplő, a Lengyel Köztársasággal kapcsolatos fejtegetések analógia útján a Magyar Köztársaságra is alkalmazandók.

26

Ebből az következik, hogy azon államok, melyek a Magyar Köztársaság csatlakozásának időpontjában már az Unió tagállamai voltak, a 2003. évi csatlakozási okmány X. melléklete 1. fejezetének (2) bekezdése alapján jogosan korlátozhatják a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett munkaerő rendelkezésre bocsátását.

27

Az a körülmény mindenesetre, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Osztrák Köztársaság a tárgyalásokon bizonyos érzékeny ágazatok tekintetében külön eltérést ért el, amelyeknél e két állam jogosan korlátozhatja a munkavállalók mozgásával járó szolgáltatásnyújtás szabadságát, és ami bekerült ezen okmány X. melléklete 1. fejezetének (13) bekezdésébe, nem fosztja meg őket attól a jogtól, hogy ugyanezen okmány X. melléklete 1. fejezetének (2) bekezdése alapján korlátozzák a munkaerő rendelkezésre bocsátását, amely – ugyanezen okmány X. melléklete 1. fejezetének (13) bekezdésével ellentétben – nem korlátozódik bizonyos érzékeny ágazatokra.

28

Az ilyen következtetés megfelel az említett X. melléklet 1. fejezete (2) bekezdése céljának, amely rendelkezés arra irányul, hogy az új tagállamoknak az Unióhoz történő csatlakozását követően ezen új államok állampolgárságával rendelkező nagyszámú munkavállaló azonnali érkezése folytán a régi tagállamok munkaerőpiacán kialakuló zavarokat elkerüljék (lásd analógia útján: Vicoplus és társai ítélet, C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64, 34. pont).

29

Ezenkívül – amint azt a főtanácsnok is kiemelte indítványa 34. pontjában – nem állapítható meg, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Osztrák Köztársaság által – akik az elsők között támogatták a munkaerőpiacokat az új tagállamok munkavállalóinak e tagállamoknak az Unióhoz való csatlakozását követően várható tömeges áramlásától védő átmeneti intézkedéseket – a tárgyaláson elért külön eltérés kevésbé jelentős mozgásteret engedne nekik, mint azon tagállamok számára, akik nem tárgyaltak a magyar munkavállalók területükre történő beáramlásának szabályozására irányuló ilyen eltérésről.

30

A fenti megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2003. évi csatlakozási okmány X. melléklete 1. fejezetének (2) és (13) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az Osztrák Köztársaság jogosult e melléklet 1. fejezete (2) bekezdésének megfelelően korlátozni területén a munkaerő rendelkezésre bocsátását, még akkor is, ha e rendelkezésre bocsátás nem valamely, az említett melléklet 1. fejezetének (13) bekezdése értelmében vett érzékeny ágazatot érint.

31

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy amikor a Bíróság elé előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztenek, a Bíróság feladata megvilágítani a nemzeti bíróság számára az uniós jogszabályok hatályát, hogy lehetővé tegye az utóbbi számára e szabályoknak az elé terjesztett tényekre történő helyes alkalmazását, és nem az, hogy a Bíróság maga alkalmazza azokat, annál is inkább, mivel nem áll feltétlenül a Bíróság rendelkezésére az ehhez szükséges valamennyi adat (Omni Metal Service ítélet, C‑259/05, EU:C:2007:363, 15. pont).

32

E körülmények között az első kérdés úgy értendő, hogy azáltal a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy az olyan szerződéses jogviszony fennállása esetén, mint amilyen az alapügyben szerepel, melyek azok a releváns tényezők, amelyeket figyelembe kell venni annak meghatározásához, hogy e szerződéses jogviszonyt a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett munkaerő rendelkezésre bocsátásának kell‑e minősíteni.

33

E tekintetben a Vicoplus és társai ítéletből (C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64, 51. pont) kitűnik, hogy három feltétel teljesülése esetén kerül sor a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezésének c) pontja értelmében vett munkaerő rendelkezésre bocsátására. Először is a munkaerő rendelkezésre bocsátása olyan, díjazás ellenében végzett szolgáltatásnyújtás, amelynek keretében a munkavállaló továbbra is a szolgáltatást nyújtó vállalkozással áll munkaviszonyban anélkül, hogy a kölcsönvevő vállalkozással munkaszerződést kötne. Másodszor e rendelkezésre bocsátás jellemzője az a körülmény, hogy a munkavállaló fogadó tagállamba történő kihelyezése képezi a szolgáltatást nyújtó vállalkozás által végzett szolgáltatásnyújtás tulajdonképpeni tárgyát. Harmadszor az ilyen rendelkezésre bocsátás keretében a munkavállaló a feladatait a kölcsönvevő vállalkozás ellenőrzése és irányítása alatt végzi.

34

Először is, a második feltételt illetően – amely a szolgáltatást nyújtó vállalkozás által végzett szolgáltatásnyújtás tulajdonképpeni tárgyának elemzését teszi szükségessé – minden arra utaló tényt figyelembe kell venni, hogy a munkavállalónak a fogadó tagállamba való kihelyezése képezi‑e az említett szolgáltatás tárgyát, vagy sem.

35

E tekintetben fontos emlékeztetni arra, hogy a szolgáltatásnyújtónak a szerződésben előírt szolgáltatást főszabály szerint olyan módon kell nyújtania, hogy az e szerződésnek nem megfelelő szolgáltatás nyújtásának következményeit e szolgáltatásnyújtónak kell viselnie. Ebből az következik, hogy annak meghatározása érdekében, hogy a munkavállaló fogadó tagállamba való kiküldése képezi‑e a szolgáltatás tulajdonképpeni tárgyát, többek között minden arra utaló tényt figyelembe kell venni, hogy a szolgáltatásnyújtó nem viseli a szerződésben megállapított szolgáltatás nem megfelelő teljesítésének a következményeit.

36

Ennek megfelelően, ha e szerződés szerinti kötelezettségekből az következik, hogy a szolgáltatásnyújtó köteles megfelelően teljesíteni az említett szerződésben megállapított szolgáltatást, főszabály szerint kevésbé valószínű, hogy munkaerő rendelkezésre bocsátásáról van szó, mint amikor nem viseli az említett szolgáltatás nem megfelelő teljesítésének a következményeit.

37

A jelen esetben a nemzeti bíróság feladata a szerződő feleket terhelő kötelezettségek terjedelmének vizsgálata azon fél meghatározásának érdekében, akinek viselnie kell e szolgáltatás nem megfelelő teljesítésének a következményeit, mivel azon körülmény, hogy a szolgáltatásnyújtó díjazása nemcsak a feldolgozott hús mennyiségétől, hanem e hús minőségétől is függ, arra utal, hogy e szolgáltatásnyújtónak az említett szolgáltatást megfelelően kell teljesítenie.

38

Ezenkívül az a körülmény, hogy a szolgáltatásnyújtó szabadon határozhatja meg, hogy hány munkavállalónak a fogadó tagállamba való kiküldését tartja hasznosnak – mint ahogy ez látszólag így van az alapügyben –, amint azt az alperesek is említették a tárgyalás során, jellegénél fogva arra utal, hogy az érintett szolgáltatás tárgya nem a munkavállalók fogadó tagállamba való kihelyezése, hanem e kihelyezés csak járulékosan kapcsolódik a szóban forgó szerződésben megállapított szolgáltatás teljesítéséhez, és így a munkavállalóknak a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének a) pontja értelmében vett kiküldetésről van szó.

39

Ezzel szemben az alapügyben sem az a körülmény, hogy a szolgáltatás nyújtójának a fogadó tagállamban csak egy megrendelője van, sem az a tény, hogy a szolgáltatásnyújtó bérli azon helyiségeket, amelyekben a szolgáltatás nyújtására sor kerül, valamint a gépeket, nem ad hasznos iránymutatást azon kérdés megválaszolásához, hogy a munkavállalók ezen tagállamba való kihelyezése képezi‑e az érintett szolgáltatásnyújtás valódi tárgyát.

40

Másodszor a Bíróság által a Vicoplus és társai ítéletben (C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64, 51. pont) kimondott harmadik feltételt illetően – amint arra a főtanácsnok indítványának 55. pontjában rámutatott – le kell szögezni, hogy különbséget kell tenni a maguknak a munkavállalóknak az ellenőrzése és irányítása, valamint a szolgáltatás nyújtására irányuló szerződés megfelelő teljesítésének a megrendelő általi ellenőrzése között. Ugyanis a szolgáltatásnyújtás körében szokásos, hogy a megrendelő ellenőrzi a szolgáltatás szerződésszerű teljesítését. Ezenfelül a szolgáltatásnyújtás körében a megrendelő bizonyos általános jellegű utasításokat adhat a szolgáltatásnyújtó munkavállalóinak anélkül, hogy ezáltal a Vicoplus és társai ítéletben (C‑307/09–C‑309/09, EU:C:2011:64, 51. pont) kimondott harmadik feltétel szerinti irányítási és ellenőrzési jogot gyakorolna e munkavállalók felett, feltéve hogy a szolgáltatás nyújtója megadja számukra azon pontos és egyedi utasításokat, amelyeket szükségesnek tart az érintett szolgáltatásnyújtás teljesítéséhez.

41

Tekintettel a fenti megfontolások összességére, az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy olyan szerződéses jogviszony esetében, mint az alapügyben szereplő jogviszony, annak meghatározása érdekében, hogy e szerződéses jogviszonyt a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett munkaerő rendelkezésre bocsátásának kell‑e minősíteni, minden olyan tényt figyelembe kell venni, amely arra utal, hogy a munkavállaló fogadó tagállamba való kihelyezése képezi, illetve nem képezi azon szolgáltatásnyújtás tulajdonképpeni tárgyát, amelyre az említett szerződéses jogviszony vonatkozik. Főszabály szerint arra, hogy nem e kihelyezés a szóban forgó szolgáltatásnyújtás tulajdonképpeni tárgya, többek között azon körülmények utalnak, hogy a szolgáltatásnyújtó viseli a szerződésben megállapított szolgáltatás nem megfelelő teljesítésének következményeit, és hogy e szolgáltatásnyújtó szabadon határozhatja meg, hány munkavállalónak a fogadó tagállamba való kiküldését tartja hasznosnak. Ezzel szemben az a körülmény, hogy az a vállalkozás, amely e szolgáltatás kedvezményezettje, az említett szolgáltatásnak az említett szerződésnek való megfelelőségét ellenőrzi, vagy hogy az említett szolgáltatásnyújtó munkavállalóinak általános jellegű utasításokat adhat, önmagában nem enged munkaerő rendelkezésre bocsátásának fennállására következtetni.

42

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott: